14.fejezet

Suli - nem csak tanulásra

14.    fejezet

Lizi fejvesztve kutatott a szobájában, az eltűnt telefon után.

A fejem még mindig zúgott az ötéves öcsém, Roli ordibálásától, amire ébredtem. Idegességemben már két hisztin is túl voltam, de a telóm csak nem akart előkerülni.

Drágalátos öcsikém, akit amúgy imádok, de most az agyamra ment, újból rázendített. Ezúttal az ő keresésére indultam, a csöndháborítás megfékezésének érdekében.

A fürdőben bukkantam rá, már nem bömbölt. Kezében egy tenyérnyi, fekete tárgyat szorongatott, majd belepottyantotta a wc-be.

-        Roland ne! – kiáltottam, de túl későn. Meghúzta a zsinórt, végleg tönkretéve a mobilom.

* * *

-        Ez meg mi? – bökött apukám az ázott roncsra, amit az imént raktam le elé.

-        A telefonom. Legalábbis az volt – helyesbítettem szomorúan.

-        És most új kéne? – vonta fel a szemöldökét.

-        Nem sürgősen, de ja – bólintottam.

-        Majd meglátjuk – legyen –gondoltam.

* * *

Később a suliban (töri óra alatt), beszámoltam Dettinek az eseményekről. Bogár tanár úr ezt nem nézte jó szemmel, de a következő pillanatban már nem is nézett semmilyennel.

Az ablakon – ami még nem lett megcsináltatva – berepült egy kisebb madár. Szegény jószág Bogár fejét vette célba. Rá is szállt, de a lába beleakadt a tanár, a kelleténél hosszabbra hagyott hajába. Nem tudtam, melyikőjüket sajnáljam jobban. Azt, aki fogságba esett egy fekete hajrengetegben, vagy azt, aki úgy rázta a fejét, hogy lerepült róla a szemüveg. Mire elmúlt az első meghökkenés, csak nevetni tudtam. A többiek is így járhattak, és a csoportból kitört a nevetés. Nem olyasfajta nevetés volt ez, mint mikor gúnyolódsz, inkább együtt érző nevetés. Valamiért a mi termünkben nincs biztonságban egy tanár feje sem…

-        Segítsetek már szerencsétlennek – nézett kétségbeesetten Bogár tanár úr, az áldozat áldozata.

A segélykérésre reagálva Bendi és Tibi feltápászkodtak és odasétáltak a tanári asztalhoz. Körbeállták a bajbajutott állatot és nagy precizitást színlelve kisegítették az említett fogságból. Majd Bendi lazán két keze közé fogta és kiengedte az ablakon. A függönyt is behúzta, nehogy megismétlődjön az eset.

Épphogy csak, hogy Bendi leült, a kismadár vissza is tért, és különböző erejű támadásokat mért a függönyre.

Szegény tanár úrnak esélye sem volt, hogy rendes, szakszerű történelemórát tartson, mindenki figyelmét elvonták az izgalmasabbnak ható események.

* * *

Délután, a már-már mindennapossá vált Levivel való találkozásomkor kezdtem el hiányolni a mobilom először. Már vagy 5 perce beszélgettünk, de nem hozta fel az SMS-t, nekem meg nem volt merszem megkérdezni. Furcsa kérdéseket viszont tett fel - nem is keveset – amikről nem tudtam, hogyan kapcsolódnak a témához. A sokadik ilyen után már hangot is adtam csodálkozásomnak.

-        Ezzel most mire akartál utalni?

-        Ha nem esik le, akkor semmire – oké… - gondoltam. – Hé tesó!

Mi van?? – csodálkoztam magamban. Magyarázatként előbukkant mögülem Ádám és lepacsizott Levivel. Sajnos annyira lefoglalták egymást, hogy nélkülem szálltak fel a buszra. Én meg magamra maradva követtem őket.

A buszon már csak a Leviék által elfoglalt dupla ülés mögött volt szabad hely, az is csak addig, míg le nem ültem.

Ugyan ezúttal tudták, hogy ott vagyok, lazán eldumálgattak mindenféléről. Aztán Levi egyszer csak hátrafordult, rám nézett, majd vissza Ádámra, és feltette azt a kérdést, amire a választ alaposan át kellett volna gondolni, előre.

-        Ádám, lepasszoltad Lizinek az ofő házid?

-        Háát… kicsit – jött a válasz. Nem egy kitartó személyiség. – Hogy tűnt fel?

-        Elég érdekes, hogy azt mondtad, hogy már nem kell ezzel foglalkoznod, és Liziék hirtelen interjút készítenek az osztállyal – nevetett Levi. – De hogy sikerült rávenned? – tette föl kíváncsian a következő rettegett, nehezen megválaszolható kérdést.

Ádám is érezte, hogy nem kéne lebuktatnia, és lopva rám pillantott. Várta, hogy megszólaljak. Addig húztam, míg már feltűnő lett a csend.

-        Nos, ez ciki – kezdtem, - de elvesztettem egy fogadást. A barátnőmmel fogadtunk, hogy nem mer megkérdezni valamit Ádámtól, ami valljuk be, elég gáz. Megkérdezte, így azzal „fizettem”, hogy meg kell írnom Ádám házijait, és abba ez is beletartozik – mondtam lassan és tagoltan. Remélem Levi ezt nem vette észre.

Nos,  nem, de felhúzott szemöldökkel, mosolyogva figyelt,.

-        És mi volt az a kérdés?

-        Hagyjuk, tényleg kellemetlen – felelte gyorsan Ádám.

-        Rendben – törődött bele Levi.

Kicsit később, mikor épp szálltam volna le, odajött mellém, és megfogta a karom.

-        Na, nem mondasz semmit? – kérdezte komoly, reményteli hangon.

-        Mire? – értetlenkedtem.

-        Tudod te azt.

-        Hát nem igazán, úgyhogy nem – mondtam zavartan.

Levi arca elkomorodott, a tekintete elhalványult.

-        Akkor csá – vágta oda, és visszament Ádámhoz.

Meg kellett volna kérdeznem, de sehogy nem tudtam magam rászánni. Jézusom, mi lehetett abban az SMS-ben?

Minden jog fenntartva