15. fejezet

Suli - nem csak tanulásra

15.    fejezet

Lizi a suliban ücsörgött, egyedül. Korán jött, fél 8-kor mikor még senki nem ért oda.

Valaki bejött. Hallás alapján nem tudtam megállapítani, ki, de Rozi sétált be, megnéztem. Jókedvűen érkezett, aztán feltűnhetett neki. az én nem-igazán-jó kedvem, és kedvesen mosolyogva leült a mellettem lévő székre.

-        Szia! Hát te?

-        Apukám elhozott kocsival – magyaráztam, mert úgy gondoltam, azt furcsállja, hogy itt vagyok.

-        Nem úgy értem. Mit ülsz itt ilyen nyomottan? – helyesbített.

-        Ja, semmit.

-        Na persze. Szóval? Ugye, megint Levi?

-        Beletrafáltál – sóhajtottam. – De nem tudom, mi is a gond. Azt hiszem, megsértődött rám, de hogy min, arról fogalmam sincs.

-        De mi történt? Meséld el!

-        Hát, elmentettük egymás számát, még szerdán. Aztán küldött egy sms-t, amit, mivel tönkrement a telóm, nem tudtam megnézni. Tegnap megkérdezte, mit válaszolok, de azt hogy mire, nem említette, így nem mondtam semmit. Ő meg persze megsértődött.

-        De miért nem kérdezted meg, mit írt?

-        Nem is tudom… Nem ment – lélegeztem mélyet.

-        Sajnálom – szólalt meg halkan Rozi. Elismerésre méltó, hogy ilyen megértőn végighallgatott, pedig biztos unalmas vagyok már.

-        Á, nem kell. Talán Réka még meg tudja menteni a helyzetet.

Erre viszont nem kerülhetett sor. Ugyanis, mint kiderült, Réka elutazott síelni a családjával. Ráadásul csak a jövő héten jönnek vissza, péntekre, ami az utolsó nap az őszi szünet előtt. Nem tudom, ilyenkor hol esett már hó, de ha ők találtak egy helyet, akkor ügyesek.

Lili a nővérével kikérdeztette a kilencedikes ismerősét, és Bogi két lányt is meginterjúvolt, miközben hazafelé buszozott. Tehát már 5 megvan.

A „Levi-ügyön” kívül két dolgon is aggódhattam. Az egyik, hogy ugyan Réka 4 kikérdezést is bevállalt, úgy ment el, hogy csak egyet készített el. A másik, hogy ma Detti sem jött suliba. Viszont Rozin keresztül üzent nekem, hogy megfázott, és hogy van számomra egy meglepetése, délután írjak rá Facebook-on.

A mai napi izgalom is elmaradt. Az órák zavartalan menetét csak egy 6.-os lány törte meg, aki fizikán kopogott be.

Mikor benyitott, Kocsis tanárnő és én egyidejűleg sóhajtottunk föl. Előbbi utálja, ha bármi is félbeszakítja mondandóját, én pedig idegesen ismertem fel benne Detti egyik legjobb barátnőjének, a kilencedikes Betti (nem Levi osztályába jár), nem-túl halk szavú, de azért jófej húgát, Krisztit, aki már engem is ismer. Attól féltem, most is túl hangosan adja elő mondandóját, ami Anita néninél nem igazán szerencsés. Kriszti is kiszúrt, amint a széken igyekeztem lefelé, és röviden rám mosolygott.  Majd a lényegre tért.

-          Elnézést a zavarásért – kezdte, hála istennek normál hangerővel, - de Tiszai Ancsi néni küldött. Azt mondta, ez – emelte föl szegény Pocahontas-t kunkori farkánál fogva – innen eshetett a kertünkbe.

A tanárnő kérdőn nézett az osztályra. Zoli biztosította róla, hogy helyes feltevés, és ettől kezdve Krisztire nézett, de olyan tekintettel, ami azt üzente: „Menj az órámról, de gyorsan!”.

A megszeppent lány vette a célzást és a plüssállatot lerakva Kinga elé az asztalra, kisietett a teremből.

-          Tedd el azt a disznót, majd szünetben a helyére vihetitek – zárta le a Kocsis tanárnő a témát. Pocahontas pedig eltűnt Kinga padjában.

* * *

Délután, mikor már mindenki elment a buszához, és egyedül maradtam a köztponton, Blankát láttam lefelé sétálni zöldeskék nadrágban, amihez beújított egy színben passzoló sapkát és sálat. Mit ne mondjak, ő az osztály szépe. Más jelző nem jut eszembe.

-          No nézd csak, itt egy Blanka – mosolyogtam rá. – Jó a szerelésed.

-          Heló, köszi – villantotta rám fogszabályzós mosolyát.

Lehet, hogy ez mindennapos, de lehet hogy ritka, mindenesetre nálunk már majdnem a fél osztálynak volt, van, vagy lesz fogszabályzója. Volt, például Dettinek és Rozinak, van, Blankán kívül például Lilinek és Boginak, és lesz, remélem nekem, de még nem biztos.

-          Hogy-hogy csak most jössz? – érdeklődtem Blankától, miután kihúzgálta füléből a fülhallgatókat.

-          Bia meglepi buliját intéztem. Jut eszembe, holnap akkor jössz, ugye?

-          Ööö…, hova is? – döbbentem le.

-          Bia bulijára – itt szünetet tartott. – Basszus, nem szóltak? – esett le neki értetlen arckifejezésem látva. – Móni feladata volt, de ezek szerint totál kiment a fejéből. Ha szeretnél jönni, holnap délután 3-ra gyere a péceli Bowling Klubba. Nagyon örülnénk, ha úgy döntesz, jössz, csak beszéld meg a többiekkel, hogy ne keljen egyedül bolyonganod. Bogi is jön, majd őt kérdezd! Ajándékot ne hozz, elég egy csoki.

-          Oké, szívesen ott lennék. Akkor holnap – köszöntem el, mert a buszom felbukkant a sarkon. – Köszi a meghívást – morogtam kissé szórakozottan. Nem érezte, magam sértettnek, de jobban vette volna ki magát a helyzet, ha hamarabb értesítenek.

Otthon első dolgom volt bejelentkezni Facebook-ra, és ráírni Dettire. Kíváncsian vártam, vajon mivel szándékozik meglepni.

„Lizi üzenete: Szia! Hogy vagy?”

„Detti üzenete: Szia! Jobban, köszi. Mi volt a suliban?”

„Lizi üzenete: Semmi extra, csak Pocahontas hazatért az újvilágból.”

„Detti üzenete: :)”

„Lizi üzenete: A barátnőd húga hozta vissza fizikán. Na, de ki vele! Mit akartál mondani?”

„Detti üzenete: Á, semmi fontosat… Csak, hogy Rékával beszéltünk Lipnerrel. :)”

„Lizi üzente: Igen? És hogy ment?”

„Detti üzenete: Az interjú végéig jól. Aztán mielőtt elbúcsúztunk volna, közöltük vele, ott mindenki előtt, hogy nagyon nagy paraszt, azért, ahogy veled bánt. És faképnél hagytuk.”

„Lizi üzenete: De rendesek vagytok! *-* De most csak titeket is utálni fog.”

„Detti üzenete: Nem számít. Ó, Réka üzeni, hogy Lipnerrel együtt megcsinálta a neki kiszabott 4 embert..”

„Lizi üzenete: Zsír!”

Fellélegezhettem. Békés hangulatban készítettem Biának szülinapi könyvjelzőt, és nyugodt lélekkel beszéltem meg Bogival, hogy másnap délben az elágon találkozunk.

* * *

Mikor odaértem, ő már ott várt, Kristóf, Zoli, és Emese társaságában. Közelebb érve észrevettem, hogy hárman jókedvűen beszélgettek, de Zoli teljes hangerőn, fülhallgatóval a fülében zenét hallgatott.

-          Sziasztok – köszöntem. – Kire várunk még?

-          Már csak Rozira. Blanka és Móni kocsival mennek – világosítottak fel.

Rozi hamarosan meg is érkezett – természetesen az ellenkező irányból, mint vártuk – és együtt elindultunk a buli helyszínére.

A buszon, miközben épp elmélyülten dumáltunk, egyszer csak valaki végigsimított a körmömön. Hirtelen elkaptam a kezem, majd megnéztem, mi történt. Egy nagydarab, eléggé ijesztő pasas ült tőlem balra, és arról magyarázott, hogy fekete foltot vélt felfedezni a körmömön, és csak ellenőrizni akarta, nem kosz-e. Enyhén betojva, Bogival, Rozival, és Emesével kísérve igyekeztem a lehető legmesszebb kerülni az ellenszenves idegentől, majd mikor leszállt, visszatértünk Kristófékhoz.

-          Most miért hagytátok faképnél, tök kedves bácsinak tűnt – jegyezte meg Zoli.

Vágtam egy grimaszt, amire fejcsóválással válaszolt. Utána jó darabig nem adta jelét, hogy lelkileg is köztünk van.

Később, jóval az után, hogy megérkeztünk, befutott Blanka is, Zoli füléből meg rögvest kiugrott a fülhallgató. Szerintem nem kell kommentálnom…

Míg összeszedtük a pénzt, Blankának akadt egy kis ideje elmagyarázni a dolog meglepetés részét.

-          Ma én és Móni szülinapja alkalmából ott alszunk Biáéknál. Én azt mondom, hogy busszal jöttem, csak rossz helyen szálltam le, úgyhogy vigyenek át magukhoz, nehogy eltévedjek. Mikorra ideérnek, felhozom, hogy láttam erre egy bowling szalont, amit, ha már itt vagyunk, nézzünk meg. Most pedig sietek is a megállóba, addig fizessetek!

Elintéztük amit kért, s közben Kinga is betoppant. Így vártuk Biáékat, bowling cipőben, izgatottan és játékra készen.

Mikor végre felbukkant az ajtóban Bia feje, észrevette Zolit, és úgy tűnt, mindennek annyi. Azért, mikor belépett, felkiáltottunk, hogy „Meglepetés!”, de így nem volt az igazi.

Hát nagyot tévedtünk. Bia ugyanis totálisan ledöbbent. Talán kicsit meg is hatódott, de lehet, hogy csak hallucináltam…

Miután mindenki felköszöntötte és átadta az ajándékát (a többiek mind vettek neki valami ajándékot, én egyedül adtam csak csokit - meg ugye házikészítésű képeslapot -, de remélem azért örült neki), megkérdeztem:

-          Mikor kiszúrtad Zolit, nem esett le a szitu?

-          Nem, azt gondoltam, biztos csak elkísérte Blankát – mosolygott. A dolog magáért beszél…

A délután nagyon jó hangulatban telt. Két csapatot alkottunk – én Rozival, Bogival, Emesével és Kingával játszottam együtt -, és három játszmát is lezavartunk – az egyikben 3., a másikban 2. helyezést értem el. A szomszéd pályára pillantva állandóan olyan dolgokra lettünk figyelmesek, mint, Kristóf hátraejti a bowling golyót, Biáék összeesnek a nevetéstől, Móni és Blanka egymás öléből esik le a földre, és Zoli gurítás után hasra esik (nem tudom, hogyan sikerült neki).

Azért mi sem unatkoztunk, de kevésbé lehettünk érdekesek.

Felváltva jártunk ki a mosdóba inni, mert lehetett kapni üdítőt a pénztárnál, és mégsem állhattunk le otthonról hozott piát vedelni! Egyszer, mikor épp Bogi nyomába eredtem, és tökre beleélve magam, a könyökhajlatomra akasztva lóbáltam a táskám, félúton kiáltott utánam egy ottani alkalmazott, hogy húzzak védőzacskót a bowling cipőmre, mert azzal nem szabad lelépni a szőnyegről. Irtó kínos érzéssel kísérve, égő fejjel kértem elnézést.

Félidőben megkértünk egy ott dolgozó nőt, hogy tegyen be egy szülinapi dalt, így a „Boldog szülinapot!” egy "érdekes" változatát énekeltük Biának, aki úgy vigyorgott közben, mint a vadalma. De ki hibáztatná? Ahogy Kristóf és Zoli produkálta magát, mindenkinek mosolyt csalt az arcára.

Sötétedés után, időnk lejártával, beugrottunk a szemben lévő közértbe, egy-egy péksütit bezsákmányolni. Nem csoda hát, ha vidáman értem haza. Az érzést fokozta, hogy az étkezőasztalon egy új mobil várt. Szerencsére a számom nem változott, de sajnos egy adatot sem sikerült megmenteni.

* * *

Hétfőn a suliban boldog voltam, hogy végre viszontláthatom Dettit, és, hogy végre hozzáférünk a szekrényünkhöz.

Múlt hét eleéig egyáltalán nem is volt lakatunk, majd kedden beszereztünk egyet, de a kulcsot sikeresen elhagytuk. Ezért a szekrény egy hete zárva állt, azóta senki nem nyúlt hozzá.

Detti a hétvégén előkerítette a kulcsát, ezért amint reggel megérkezett, el is kértem tőle, és kinyitottam a már-már porosodó szekrényt.

Ahogy kitárult az ajtó, kihullott belőle egy papír. Lehajoltam érte a földre, és fölvettem.

„Annak a lánynak, aki a buszon is képes elaludni <3” – állt rajta.

A polcomon pedig egy meglepetés várt…

Minden jog fenntartva