16. fejezet

Suli - nem csak tanulásra

16.    fejezet

Lizi a szekrénye előtt állt, ámultan szemlélve a neki szánt ajándékot.

Jaj, de aranyos! A könyveim tetején egy apró porcelánbaba üldögélt, akkora mint  a tenyerem, körülötte szétterült régimódi, mégis káprázatos szoknyája. Hosszú, szőke, göndör hajára virágokkal díszített szalmakalapot erősítettek, lábait újjal aliha megfogható balerinacipőkbe bújtatták.

Azonnal megtetszett a csöppnyi játékszer, és egyből arra gondoltam, csakis Levi rejthette a szekrényembe. Végülis, ki más mondhatná, hogy „…a lánynak, aki a buszon is képes elaludni…”… Kiemeltem a babát és a markomba zárva vittem be a terembe.

Elég érdekesen festhettem, amint valamilyen rejtélyes tárgyat magamhoz szorítva beszambázom z ajtón. A legkíváncsiabbak rögtön oda is jöttek hozzám érdeklődni.

—    Mi az ott a kezedben? – kezdte a tudakolózást Kristóf a szemöldökét vonogatva.

—    Mi az? Mi az? Muti! Muti! – csatlakozott Tibi.

Egyre többen gyűltek körém, így kimenekültem a folyosóra. Lévén, hogy még a hétfői első óra előtt álltunk, a radiátoron Domi ücsörgött, Detti pedig ép ekkor lépett oda hozzá.

—    Helló, Eliza! – köszönt rám Domi a szokásos módján, csak egy pillanatra nézve fel új telefonjából. Mióta megkapta – ha van ilyen kifejezés – kissé elkockásodott. Ha nem, akkor is. Bezzeg én!

—    Szia, Dominik! – feleltem, azt hiszem fennkölt stílusban. Mindenesetre olyasminek szántam.

—    Mi van nálad? – bökött Detti a kis híján összepréselt babára.

—    Ja, képzeld, ezt találtam a szekrényben – mutattam meg az ajándékom. – Üzenet is volt hozzá – halásztam elő a zsebemből majd nyújtottam át a papírt Dettinek, aki mosolyogva olvasta.

—    Azt mondod, a szekrényben volt? – bólintottam. – Tehát akkor a múlt hét elején kellett az illetőnek beleraknia.

Ekkorra már Domi is figyelemmel követte a beszélgetést.

—    És ki az az illető? – kérdezte.

—    Gondolod, hogy Levi? – tette fel Detti a kérdést sokat sejtőn.

—    Igen, szerintem csakis ő tehette.

—    Az ki? – érdeklődött tovább Domi.

—    Egy kilencedikes, aki tetszik neki – szólta el magát Detti, de ahogy kimondta, kezét a szája elé kapta. Szúrós szemmel jutalmaztam, amit bűnbánó tekintettel próbált enyhíteni. Két oldalról fürkésztük Domi arcát, reakciójára várva. Aggodalmunk hiábavalónak bizonyult.

—    Ja, akkor tudom – jegyezte meg, csakúgy, mellékesen.

—    Mi?! – hökkentem meg. Detti lélegzet visszafojtva figyelt.

—    Kristóf említette.

—    És ő kitől hallotta?!

—    Zolitól, ő meg Tibitől. Neki asszem’ Levi mondta.

—    Ismeri Levit?! – hüledezetem. Én erről eddig miért nem értesültem?! Sok ez nekem egy napra!

—    Igen, talán együtt jártak focira.

—    De miért terjeszti? – kérdeztem, lehet, túl nyafogósan. Domi csak megrántotta a vállát, és újra elmerült a telefonos játékok sűrűjében.

Rá kellett döbbennem, hogy azzal, hogy a lányok és Tibi is tisztában vannak a helyzettel, mindenki számára fény derül titkomra. Mindenki tudni fogja, ki az a Péter Levi és nekem mi közöm hozzá. Nagyjából úgy, mint a Regi – Ákos ügyet. Nem szoktam hozzá, hogy ennyien ennyire ismerjenek, de talán megbirkózom vele – futott át az agyamon.

Felsóhajtottam. Eddig az ablakon meredtem kifelé, pillantásom elveszett az udvaron kosarazó kilencedikes fiúk ide-oda pattogó alakjai közt. De most, hogy a mély lélegzetvételtől feleszméltem, lélekben is visszatértem a folyosóra. Detti és Domi közben elbeszélgettek (ezek szerint a kockulás unalmasabb volt), lényegében hagytak békében morfondírozni. Detti, miután felfogta, hogy ismét maguk közt tudhat, együtt érzőn megkérdezte:

—    Belenyugodtál?

—    Azt hiszem, igen. Jössz egy körre?

Bólintott, így elindultunk, Domit egyedül hagyva Pocahontas-sal, a plüssdisznóval, akit feltételezem Botondék hajítottak az ablakpárkányra.

Dettivel a szokásos sétánk a fölső folyosóról indult, a mi termünktől. Mivel az van legközelebb a lépcsőhöz, onnan egyenesen lementünk alsó folyosóra. Végigmegyünk rajta, aztán fel a lépcsőn, majd keresztül a mi folyosónkon, míg el nem érjük az indulópontot. Hogy hányszor ismételjük meg, az a kedvünktől, és a csöngetésig hátralévő időtől függ. Meg attól, hogy hányszor szeretnénk elmenni Levi osztálya előtt.

Ez alkalommal, amíg lent sorra haladtunk el az osztályok előtt, elértük Leviékét is. Ő és a haverjai, Ádám és Bárány Bence (más néven Bébé), a radiátornak támaszkodtak. Jelentőségteljes pillantást vetettem Dettire, értette a célzást. Én megálltam Levi előtt, ő tovább ment. Egy másodperc töredékéig – amíg én erőt gyűjtöttem – Levi csalódottan pillantott felém, majd elfordult.

—    Szia – köszöntem rá, de most már rám se nézett.

—    De bunkó vagy! Nekünk nem is köszönsz? – méltatlankodott Bébé.

—    Bocs. Sziasztok – javítottam ki magam. Ádám és Bébé viszonozták a köszönést, és ezúttal Levi is reagált. De bár ne tette volna!

—    Csá! Mit akarsz? – kérdezte egyenesen, olyan hangsúllyal, mint aki a háta közepére sem kívánna.

—    Csak gondoltam megköszönöm, amit a szekrényemben hagytál – Levi a fejét csóválta, Ádám viszont, ezt észlelve felnézett cipője tanulmányozásából.

Arcán furcsa kifejezés honolt, szomorúan furcsa. Fogalmam nem volt mire véljem, pedig  - még később is – nagyon sokáig forgott ezen az agyam. A legvalószínűbb, hogy sajnálja a Levivel való összezördülésemet.

Ádám intett Bébének, majd eltűntek a termük ajtaja mögött. Levi is indult volna utánuk, de ezúttal én voltam az, aki visszatartotta. Megragadtam a karját, így kényszerítve arra, hogy a folyosón maradjon. Rengeteg bátorságra volt szükségem ehhez a művelethez.

—    Sajnálom, ha berágtál rám, de tényleg fogalmam sincs mire céloztál a múltkor!

—    Na persze – felelte lenézően. – Figyu, egyértelműen kikosaraztál, úgyhogy minimum egy ideig, de kérlek, ne beszéljünk! Ja és nem raktam semmit a szekrényedbe tette hozzá, majd idegesen lelépett.

Totálisan lefagytam. Hogy mi van?! Kikosaraztam?! Mikor? Hogy hozhatnám rendbe? Ér egyáltalán annyit? Nem akadt senki, akinek feltehettem volna a kérdéseim, így lehunyt szemmel, magamban tomboltam. Mi a jó istenért nem kérdeztem az SMS-ről?! Bár, már úgyis sejtem mi lehetett benne. Valamit a csendes kifakadással kapcsolatban elszúrhattam, mert mikor kinyitottam a szemem, Lipner Ellára esett a tekintetem. Rendesen meglepődtem, és egy lépést hátráltam, mivel felhúzott szemöldökkel, közvetlenül az orrom előtt állt.

—    Mi a gond, Dedós Lizi? Netán megijesztettelek? – kérdezte gúnyosan. Ugyan nem hallottam a hangját 4. óta, bármikor fel tudnám ismerni. És nem csak azért, mert még mindig vinnyogós, és szőrszálhasogató maradt, habár most egy agyonvasalt hajú, gusztustalan divatszemüveget viselő, 15 éves lány túl-szájfényezett szájából hangzott el.

Megnémultam. Lehet, gyáva módon berezeltem, de az egyszerűség kedvéért az emlékek előtörésére fogom.

—    Na mi van, Levi megunt téged? – folytatta, immár az őt évek óta követő csatlósai, Sziszi és Angéla által közrefogva.

Ella jóval alacsonyabb volt nálam, de a másik két lány egy-egy fejjel magasabb, ami csak rontott az összhatáson. Meglehetősen rémisztően festett baljós hármasuk.

—    Ja, biztos elege lett belőle – jegyezte meg Sziszi nevetgélve. Angéla heves bólogatással helyeselt.

Filmekben persze már sokszor láttam, de nem hittem, hogy a valóságban is léteznek ilyen hígagyú talpnyalók.

—    Mit szorongatsz annyira? – kapta ki a kezemből a porcelánbabát Ella, amit azóta is a markomban szorongattam.

Ha belegondolok, csoda, hogy eddig nem vettem észre, hisz a körvonalai már belevésődtek a tenyerembe.

—    Ez meg mi? – forgatta Ella a babát nem túl gyengéden, majd átpasszolta Angélának, aki szintén megszemlélte, végül továbbadta Sziszinek. – Csak nem Levitől kaptad? – kérdezte Ella megjátszott érdeklődéssel.

—    Nincs közöd hozzá – szólaltam meg végre, de a hangom berekedt.

—    Na ne mond, tényleg? Akkor jobb, ha vissza is adom. Sziszi, adca’ ide azt a vackot! – nyújtotta ki a kezét Ella.

Elkerülvén a bajt, aminek előre éreztem eljövetelét, én is odakaptam, hátha megkaparinthatom, de Angéla szó szerint félrelökött.

Az egész jelenetre csak lassított felvételben tudok visszaemlékezni. Egy pillanat leforgása alatt zajlott, mégis hosszú percek rémlenek.

Sziszi meglendítette a karját, majd eldobta a babát Ella felé (ekkor hajoltam be a képbe, de mint tudjuk, sikertelenül). Ella úgy tett, mint aki kész elkapni, de az utolsó pillanatban elrántotta a karját, s a mozdulatot hajigazítással leplezte. Az apró porcelánbabám a földön landolt.

Szerencsére semmi kár nem érte, de amikor leguggoltam, hogy fölvegyem, egy fekete tűsarkú elzárta előlem. Ella rátaposott!

Minden jog fenntartva