18. fejezet

Suli - nem csak tanulásra

18.    fejezet

Lizi elképedve hasonlította össze Detti és Rozi jegyzeteit.

Ez így nem lesz jó. Nagyon-nagyon nem lesz jó. Kizárt, hogy az adatok valósak legyenek!

Detti felé fordultam, még mindig elmélyülten írogatott a spirál-füzetébe. A kezemben tartott füzetet kezdtem bámulni. Detti a következő mondatot firkantotta a lap aljára: „Monoton hangon mondta, mintha betanulta volna. Óriási sületlenségek, szerintem nézz utána!”.

Azt hiszem, megfogadom a tanácsát. Szünetben mindenképp utánajárok a dolognak. Addig is, ha már lyukasóra van, kicsit kipihenem magam. Sajnos ismét akadtak páran, akik ezt lehetetlenné tették számomra.

Botond, aki előttem ült – padtársa, Réka legnagyobb örömére – elkezdett dobálódzni a terem másik két felében lévő Gáborral, és Atival. A remélhetőleg jól bezárt – és tiszta – csomag zsepi csak úgy röpködött a többiek feje fölött. Mivel én Regiék mögött foglaltam helyet, s Ati sem kifejezetten jó célzó, sikerült fejbe találniuk.

-        Hé! – emeltem fel a tekintetem bágyadtan.

-        Mi a gond Eliza? – hangzott a tábla felől. Persze, Traktor a dobálódzókkal nem foglalkozik, de ha felháborodok, azt azonnal kiszúrja.

-        Semmi, tanár úr – feleltem.

Traktor többet nem is törődött a teremben történtekkel és elmerült egy autósmagazin lapjaiban.

Botond hátranyúlt, kivette a kezemből papírszepit, amit előzőleg emeltem fel a földről, és átpasszolta a középső padsor első padjában vigyorgó Gábornak. Ő röptében találta el a tolltartójával és pont Ati előtt landolt az ajtófelőli padsor 4. helyén. Ati a vonalzójával pöckölte el. Botond felé célzott, de a csomag az ölembe pottyant. Megragadtam és a táskámba süllyesztettem, remélvén, véget vetek a terrornak.

Szép kis álom! Gábor előteremtett egy üres üveget és azzal játszottak tovább.

Ez alatt a Regiék előtt tanuló Virág kezdte érezni a radiátor melegét, s oldalba bökte a padtársát, Emesét. Ő felállt, és hogy segítsen barátnőjének, bukóra nyitotta a két pad között húzódó kisablakot.

-        Az ablak a cél! – üvöltött fel Gábor.

-        Be ne törjetek még egy ablakot! – szólt rájuk Réka.

-        Nyugi! Üres az üveg és nyitva van az ablak – csitította Botond.

-        Attól még el lehet találni – vágott vissza Réka.

Hát, szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Botond egy passznál, a kelleténél kicsit nagyobb lendületet vett, és az üveg átsiklott a levegőben Gábor felett, s belehullott a szekrény sarkában álló fedetlen kukába.

-        Helyes, legalább befejeztétek – örült Klári, aki lévén, hogy a röppálya útjában rajzolgatott Borival jogosan érzett megkönnyebbülést – kénytelen volt minden célzásnál karjával védeni magát.

Valószínűleg előre tudta, hogy ezzel elszólja magát, de egyes embereknek az a fő, hogy megszólalhassanak. Arra viszont biztos nem számított, hogy Zoli hátrakap, lenyúlja hőn szeretett radírját, amin ott virított a még 5.-ben odavésett szív, és átadja Atinak.

Komolyan mondom, Klári annak a radírnak majdnem búcsút mondhatott. Ati önkéntelenül is pontosan célzott és az apró tárgy egyenesen repült a kinti világ felé.

Emese, a bonyodalom indítója, és a nap megmentője is egyben – illetve csak a radíré – a megfelelő pillanatban emelte fel a karját és kaparintotta meg Klári imádott radírját. A fantasztikus fogást éljenző tapsvihar még Traktor tűrőképességén is túltett; csöndet teremtett, így nekem is lett egy kis időm nyugiban töprengeni.

* * *

Kicsöngettek. A francba! Bealudtam, semmit nem ötleteltem ki kamu-adat ügyben. Akkor lássuk a last-minute megoldást.

A szekrényünkhöz érve letámadtam Rozit.

-        Segítesz kijavítani a két interjút? – szegény, mikor elindultam, a lakattal babrált, de megjelenésem miatt túl hirtelen tárta ki a szekrényajtót, és a felső polc teljes tartalma a lába elé zuhant.

-        Aj! – kiáltott fel. – Miért zsúfoljátok mindig tele?

-        Bocsi – szabadkoztam, habár ő könnyen beszélt.

A termünk előtt sorakozó keskeny, kétpolcos szekrényeket többnyire kettesével lakta be az osztály és mindenki a barátjával osztozott.

Néhányunk viszont hárman nyomorgott bennük. Mi úgy oldottuk meg, hogy az alsó polcot Rozi birtokolta, a fölsőn pedig Dettivel osztoztunk. Rozi csak kevés tancuccát tárolta bent, de én is és Detti is ott szoktuk hagyni az összes könyvet és füzetet, amiből nincs lecke, vagy tanulnivaló. Az irtózatos mennyiségű holmi közt általában egy-egy apró rész sem igen marad, e miatt minden alkalommal kész kínszenvedés, ha bármit elő kell halászni.

Leguggoltam és fölvettem a könyveket a fölről, majd mindet beszuszakoltam a helyére.

-        Na, segítesz? – kérdezte ismét.

-        Miért kell őket kijavítani? Nem jók? – értetlenkedett.

-        Nem, mert nem csak egyszerűen furi, hogy két teljesen egyforma érdeklődésű gyökér is jár oda, de hihetetlen is – kezdtem.

-        Nem „Gyökér”, hanem „Gyopár” – javított ki Rozi szem forgatva.

-        Nem úgy értettem. Először is; ki olyan gáz, hogy makramézik?

-        Az a csomózás. Én is tudok, és te is szoktál készíteni olyan karkötőket.

-        Jaa, jó tudni – világosodtam fel. – De nézd! – mutattam meg neki a két jegyzetet, amik kissé összegyűrődtek a zsebemben. – A kettő ugyanaz – a neveket leszámítva. És még az is gyanús. „Havasi Gyopár”? „Cserepes Virág”? Pont úgy hangzanak, mint azok, amikkel a vicces neveken gúnyolódunk, de amilyet senki sem adna a gyerekének. Tudod, például „Am Erika”, vagy „Darabos Barna”.

Bólintott.

-        Jó, menjünk! Hozzuk helyre, lehetőleg még föci előtt.

-        Az egy 10- és egy 15 perces szünet – összegeztem. Hívjuk Dettit is, hogy meg tudja mutatni, kivel beszélt. Te még emlékszel, ugye?

„Hülyének nézel” pillantást vetett rám, előkerítettük Dettit (nem volt nehéz: a helyén körmölt a spirál-füzetébe), és lementünk a kilencedikesek terméhez.

Csak a fél osztályt találtuk ott (mázli, hogy Levi nem stréber, így alig van órája a saját termében – náluk többnyire az alaposok vándorolnak), többek közt Ádámot is. Ő amint kiszúrta a jelenlétem, hirtelen sürgősnek érezte, hogy uzsit vegyen a büfében, és pár srác kíséretében elsietett.

Míg Rozi és Detti beléptek az ajtón, hogy előkerítsék az általuk elkészített interjúk alanyait, odakint vártam. Próbáltam eldönteni, melyik lánnyal kezdjünk, csakhogy, mint kiderült, úgysem volt nagy jelentősége.

-        Az enyém nincs itt – jelentette ki Detti.

-        Jó akkor a tieddel kezdjük – néztem Rozira. Megrázta a fejét.

-        Ő sincs bent.

-        Szerintem akkor kérdezzünk ki valakit, ha már itt vagyunk, ha az is kamu lesz, még mindig rákérdezhetünk – szólt Detti.

-        Oké – mentem bele.

Detti magabiztos léptekkel megindult a terem irányába, de az utolsó pillanatban megtorpant és félénken pillantott felénk.

-        Rozi, kihívsz valakit?

Rozi elmosolyodott, majd lazán besétált. Egy perc se telt el, már jött is kifelé, nyomában egy kilencedikessel. Jó érzékkel állt a dologhoz, kihívta az egyetlen lányt a teremből, akiről még nem gyűjtöttünk semmit.

-        Na akkor mesélhetek magamról? – kérdezte a csaj untottan.

Flegma arcát sűrű, barna, göndör haj keretezte, beszéd közben gusztustalanul kérődzött egy rágón.

-        Aha, persze – mondtam kedvetlenül. Nem igazán akaródzott társalogni vele.

Detti előhúzott a zsebéből egy tollat és egy apróra hajtogatott fecnit. Kihajtogatta, majd a falnak támaszkodva, felhúzta lábát, és a papírt kisimította a combján.

-        Neved? – kérdezte. Hangjából ítélve az ő foga sem füllött nagyon ehhez a beszélgetéshez.

-        Csin Csilla – mondta a lány rezzenéstelen arccal.

Jól van, ez is kezdi!

-        Jaj, ne már! Mond a rendes neved! – szólt rá Rozi.

-        Oh, bocs. Kandisz Nóra – javította ki magát, még mindig kifejezéstelen tekintettel.

-        Úgy hívnak, hogy „Kandisz Nóra”? – kérdeztem hitetlenül. – Na persze!

Ekkor egy tízedikes lány sétált végig a folyosón, aki hasonló stílusúnak tűnt az alanyunkkal. Mindketten fekete, szaggatott csőgatyát, fekete rockos-mintájú converse csukát és sötétszürke blúzt viseltek. Ahogy elhaladt hasonmása mellett, fejét oldalra se fordítva ráköszönt:

-        Cső, Nóra! – majd ment is tovább.

-        Látjátok, Nórának hívnak – kacsintott vigyorogva – ezek szerint tényleg – Nóra.

-        Kérlek áruld el az igazi vezetékneved! – kérlelte Detti elkeseredést tettetve. – Mi csak Ádám háziját írjuk!

Huppsz! Csak nem pont azt kértem tőle, hogy ezt az apró kis infót ne árulja el?! De jobb is így, csak segített rajtunk.

-        Ádámnak? – csillant fel Nóra szeme – amiről szerintem mindannyian azt hittük, képtelenség, hogy bármilyen érzelmet tükrözzön.

-        O-ó, itt románc van kialakulóban – súgta a fülembe feltűnés nélkül Detti. – Használjuk ki! – majd hangosabban folytatta: - Igen, neki. Talán a haverod?

-        Úgy is mondhatjuk… - Nóra, mint egy varázsütésre félénk stílusba váltott. – Valójában Molnár Nórának hívnak. Segíthetek valamiben nektek?

-        Miért kéne segítség? – kérdezte Detti még mindig játszva.

-        Mert mindenki kamu adatokat mondana magáról.

-        Hogy-hogy? – nekem már nem kellett színészkednem, hogy érdeklődőnek tűnjek.

Nóra köhintett egyet, majd a cipőjét kezdte stírölni, mintha pink cipőfűzőjénél mi sem volna érdekesebb.

-        Hát mert Ella mindenkit megkért rá – hogy tudtam! – gondoltam. – Adott egy névlistát, amiről mindenki választhatott magának, és felírta az adatokat a táblára, még reggel.

-        Hogy gyűlölöm azt a csajt! – préselte Detti összeszorított fogai közt.

Mekkora egy dög! (Mármint Ella, nem Detti.) Az egy dolog, hogy engem utál, de most szánt szándékkal szabotálja a szülői munkaközösség feladatát? Áh, simán kinézem belőle.

-        Tudod, ki milyen álnevet választott? – kérdezte okosan Rozi. Nekem eszembe se jutott volna, pedig fontos információ.

-        Igen, a lista ki van tűzve a faliújságra – mutatott Nóra a termükbe.

-        Akkor segítesz kérlek kijavítani két osztálytársad baromságát? – esdekelt tovább Detti. Ha könyörgőre fogja magát, a „kérlek” szót valami elképzelhetetlen mennyiségben használja.

-        Hát… Tuti Ádámnak lesz? – kérdezte Nóra vonakodva.

-        Tuti – feleltük hárman egyszerre.

-        Akkor oké – ment bele.

Elmondtuk neki, kikkel volt szerencsénk találkozni, utána lecsekkolta a listát, majd elvezetett az osztálya másik feléhez, akik – hurrá! – az iskola másik felében időztek.

-        Áruld el kérlek, itt milyen óra lesz? – tudakolódzott Detti.

-        Alap kémia – vonta meg a vállát Nóra. Ú, én félnék attól, mit művel ez a csaj emelten!

-        Akkor kihívod kérlek Sebestyén Bettit? – utalt Detti a barátnőjére, akivel alsóban voltak osztálytársak. Mindjárt tisztázom, ez hogy lehetséges.

-        És azt is hívd ki, aki Havasi Gyopárnak adta ki magát – tettem hozzá, mert oké, hogy Dettiék már régóta nem dumáltak egymással, de maradjunk a tárgynál.

Nóra bólintott, majd eltűnt az ajtó mögött.

Szóval! Detti most eggyel visszább lévő osztályba került, de nem azért, mert megbukott! Asszem’ csak nem bírta a suliját és csak ötödikes korában merült fel, hogy otthagyja. Ahhoz pedig, hogy a mi sulinkba bejusson, nyáron le kellett volna vizsgáznia latinból, meg amúgy is egy már összeszokott osztályba rakták volna, tehát szerintem érthető, hogy inkább duplázott egy évet. A gáz csak az, hogy ugye nem elég, hogy mindenkinél idősebb, de az osztály többségénél magasabb is (176 cm!).

Először Betti érkezett a folyosóra, s azonnal megrohamozta Dettit.

-        Csá! Mizu? Mit csináltok itt? Ki a jó isten agara az a Havasi Gyopár?! – tette fel sorra a kérdéseket.

-        Szia, semmi, ami érdekelne, remélhetőleg interjút javítunk, és hosszú, de majd elmagyarázom – sorolta Detti ugyanolyan hiperaktív stílusban. – Kúl ez a szerelés, és mit csináltatok a hajaddal? Tök jó lett!

Betti hosszú, hullámos, méz-szőke hajába húzott, az ősszel még rózsaszín tincsek mostanra pasztell-szőkére fakultak. Ruházata semmi extra, átlagos szerkót viselt. Vagyis valószínűleg ez csak egy udvarias megjegyzés volt Detti részéről. Mondjuk tényleg jól mutatott a lila „Daddy’s girl” feliratú póló a halványkék sztreccsfarmerrel, és a szintén lila edzőcipővel. Amíg ők ketten elmerültek egymás társaságában, felbukkant Nóra, amint osztálytársát tuszkolta kifelé az ajtón. Nóra gorombán viselkedett a lánnyal, de az mosolygott. Ámde nem kedvesen; elégedetten és gonoszan (persze messze nem tűnt olyan aljasnak, mint Lipner Ella).

-        Ő volt az? – kérdeztem Rozit. Fintorogva bólintott. Viszolygását teljes mértékben meg lehetett érteni.

A lánynak tüsire nyírt, rövid fekete haja, és extra nagy lencséjű, neon-pink keretes szemüvege volt. De nem is az a divatos, hanem egy ocsmány! Ráadásul babarózsaszín moherpulcsit, ugyanilyen színű skótkockás gyapjúszoknyát, kárómintás fekete neccharisnyát, valamint fekete, térdig érő bőrcsizmát viselt. Csöppet olyan… hogy is mondjam… „éjjeli pillangó”-s.

-        Mi az igazi neved? – kérdeztem.

-        Cintia. Molnár Cintia – meg van, kire hasonlított annyira! – gondoltam. – Tisztára olyan, mint amilyen Nóra lenne rövid hajjal, és ha leokádta volna egy ízlésficamos céda-csillámpóni. – de csak a Cinti megengedett – folytatta.

-        Tesók vagytok? – fordult Detti Nórához.

-        Ja – felelte az. Mindhárman „Részvétem” üzenetű pillantást küldtünk felé. – Jaj, ne játszd itt a James Bond-ot! – fakadt ki Nóra Cintire.

Az vágott egy grimaszt, majd ránk förmedt:

-        Mi az, mit akartok?

-        Áruld el magadról az igazat! – reagált Nóra semmivel sem enyhébb stílusban. Ó, a jó-testvéri viszony…

-        Jól van, jól van – sóhajtott Cinti. – De nem érdekel titeket, miért hazudtam?

-        Már tudjuk, hogy Ella utasított – legyintettem.

-        És azt is, hogy miért?

-        Mert utál? – kérdeztem vissza válasz helyett.

-        Nem egészen… Inkább a miatt, amit Levi mondott neki…

Minden jog fenntartva