19. fejezet

 Suli - nem csak tanulásra

19.  fejezet

Lizi egy kisebb csoport társaságában várta, hogy kiderüljön az igazság, mi ihlette Ella szemétkedését.

-        Mit mondott Levi? – kérdeztem Cintitől már vagy ötödszörre. Kissé hisztérikusnak tűnhettem…

-        Nyugi! – csitított. – Hát… nem tudom, tudjátok-e, de ők együtt jártak hetedikben, míg Ella meg nem csalta Barikával.

-        Az ki? – kérdezte Detti, aki már elköszönt barátnőjétől, Bettitől.

-        Bárány Bence. Osztálytársunk – pontosított Cinti. – Nem ismeritek?

-        Jaa, Bébé – bólintottam.

-        Nekem akkor is Barika – makacskodott a csaj. – Alsóban mindenki így hívta.

-        Szóóval… - próbálkozott visszaterelni a szót Detti az eredeti témához.

-        Szóval Levi dobta, és az óta úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Pontosabban tettek, egészen addig, amíg év elején be nem jelölted őt Facebook-on. Akkor Levi végigkérdezett mindenkit, nem ismernek-e, vagy hátha tudják, miéért küldtél neki felkérést. Lehet gáz, de mindig utánajár mindenkinek, mielőtt elfogadná, mint ismerősét. Tehát Ella – mivel még jóban voltak -, megkérte, hogy ha már alkalma van rá, szivasson meg téged. Ezért igazolt vissza Levi és beszélgetett veled eleinte, pedig közben már Zsófi volt a barátnője – mikor Cinti itt tartott, erősen sejtettem, hogy a sztori hosszú lesz, de az óra kezdetéig még maradt idő, Cintin meg láttam, élvezi a helyzetét, hát feszülten figyeltem. Meg persze mint érintettet, engem is érdekelt. – Aztán, miután beszélgettetek, mialatt beteg volt, dobta Zsófit, kizárólag miattad, mert összevesztek Ellával a témán, és már nem csak szórakozott veled, hanem tényleg tetszettél neki. Pár hete írt neked egy SMS-t

-        Csak egy hete – szóltam közbe. Cinti szúrós tekintetet lövellt felém.

-        Szóval küldött egy SMS-t – emelte fel a hangját –, amit ugye láttál, de

-        Nem láttam – szakítottam félbe megint.

-        Akarod hallani a végét, vagy sem? – kérdezte idegesen, mire behúztam a nyakam. – A lényeg, hogy küldött neked egy üzenetet, amiben szó szerint az állt; „Volna kedved eljönni velem valahova? Mondjuk a hétvégén?”. Te rre közölted, hogy nem mondanál semmit – már épp hozzáfűztem volna valamit, mikor megsemmisítő pillantásával belém fojtotta a szót –, és Levit ezzel totál kikészítetted.

-        Honnan tudod te mindezt? – érdeklődött Detti, mert Cinti a mondandója végén szünetet tartott, mintegy lehetőséget adva a kérdésekre.

-        Ella és a barátnői meglehetősen pletykásak – legyintett Cinti. Úgy látszott, nincs megelégedve a feltett kérdés minőségével. – Befejezésül – tért rá egy sóhajjal a végére –, az elmúlt napok történtjei: Ella megtudta, hogy ti készítitek az interjúkat, és mindenkit megkért, hogy magáról csakis kamuadatokat adjon ki. Nem tudom, eddig hányan tették, de ez engem úgy sem foglalkoztat. Legvégül; ma reggel Levi és Ella úgymond – de alaposan – összevitatkoztak, utána Levi beszélt veled, Ella piszkált, és indított egy vitát a Facebook-on – fejezte be.

-        Azt láttam – mondtam halkan. – Majd jövök – motyogtam, de nem jöttem vissza.

Helyette lehajtott fejjel lépkedtem végig az akváriumon, a Sárga és a Főépületet összekötő, üvegfalú (teljesen száraz) helységen.

Föltrappoltam a lépcsőn, sorra hagytam el a termeket magam mellett, míg el nem értem az utolsót, a miénket. De nem álltam meg, nem míg be nem viharzottam a mosdóba, magamra nem zártam a legtisztább fülke ajtaját, és le nem rogytam a lehajtott fedelű wc-re.

Nagyon sokkolóan ért a sok infó, így egyszerre. Igen, úgy tippeltem volna, hogy valami ilyesmi van az el-nem-olvasott SMS-ben, de még végig se gondoltam. Előszörre tökre jól esett, hogy randira hívott, aztán beugrott, hogy „kikosaraztam”. Egyértelműen erre célzott Levi is, sőt, konkrétan közölte. De mit tudnék tenni, ha képtelen hinni nekem? Vagy akár csak meghallgatni? (Azon hamar túltettem magam, hogy kezdetben átvert, bár irtó szemét volt tőle. Nem találtam elég helyet a fejemben, hogy ezzel is foglalkozni tudjak…)

Hosszú-hosszú tűnődés után rájöttem, hiába filózom ennyit, nem tudok változtatni a tényeken. Fölöslegesen kattogtatom rajta az agyam, ha Levi ennyire makacs. Márpedig az, nincs mit tenni…

Feltápászkodtam a wc-ről és lecsekkoltam magam a mosdó feletti, enyhén torzító kistükörben. Eh. Rám fér egy arcmosás. Nem sírtam (bár már a könnyeimmel kellett küszködnöm), de olyannyira lesápadtam, hogy az kilométerekről feltűnik, még egy rövidlátó kutyának is. Lefröcsköltem hát a képem hidegvízzel, beletöröltem a pólómba, és úgy-ahogy megelégedve az eredménnyel, távoztam.

Ha nem kongott volna a folyosó az ürességtől, fel sem tűnik, hogy becsöngettek. Francba! Milyen óra is van…?

A kilincset markolva megtorpantam. Minden tanár eltérő minőségű felkészülést és magyarázatot igényel, amit minden esetben előre le kell gyártani. Huh, lássuk csak… Infó, kémia… német! Hála Isten! Akkor minden oké, Zsuzsi néni nagyon megértő. Elöntött a megkönnyebbülés, de azért ki kéne találnom valami jó kis indokot. Mondjuk… ööö… megvan! A világ legkézenfekvőbb kifogása: rosszullét! És nekem ezen gondolkodnom kellett?? Na mindegy…

-        Elnézést a késésért – nyitottam be halkan, igyekezve nem túljátszani a szerepem. – Nem éreztem jól magam.

-        Jól van, semmi gond Lizikém! Már jobban vagy? – kérdezte Zsuzsi néni. Apró bólintással jeleztem, hogy nincs gond, majd a helyemre siettem.

Általában Réka szokott mellettem ülni, de ő még nem érkezett haza a síelésből, így egyedül maradtam. Minden okom meg volt rá, hogy egész órán némán nézzek ki a fejemből és még a tanárnő sem ellenezte. Gondolom betudta betegségnek, vagy „női problémának”. Jut eszembe; a késést sem írta be. Ezt nevezem én zsenialitásnak!

* * *

A föci előtti szünetben Detti (amint visszajött angolról, és ledobta a cuccát a padunkra), szélsebesen el is tűzött. Szegény Kingát majdnem ledöntötte a lábáról. Rozi és csak épp hogy bedugta a fejét, már ment is tovább emeltre, de előtte még odaadta a kijavított interjút Cintiről. Igen, a második már értelmesebbnek tűnt. Legalább ez kész.

Eszembe jutott, hogy egy kérdést fel akartam tenni Benjinek. Semmi érdekeset, de kifejezetten az ő válasza érdekelt. Leültem hát a helyemre, Regi és Lili mögé és vártam. De csak nem akart jönni. Pedig jönnie kellett volna. Alap föcin és alap kémián, mi, akik hülyék vagyunk ezen tárgyakhoz, össze vagyunk vonva jó néhány a-ssal és pár c-ssel is. Igazából csak azért variálták így a csoportokat, mert a másik két osztálynak ütközik kicsit az órarendje. Mármint az ő osztályuk alap föcije az évfolyam emelt kémiájával, és az alap kémiájuk az emelt föcivel. Ezért aki alap föcis, és emelt kémiás, nem tud ott lenni a saját osztálya óráján, hanem átjön a miénkre, mert az nem ütközik semmivel. Kissé bonyolult, de szerintem fel lehet fogni (jó, nekem is eltartott egy darabig).

Szóval Benji nem törte magát, hogy időben beérjen, ráadásul csak Bogár tanár úr nyomában toppant be. Közben Detti is visszatalált, s mint kiderült, a szünetet két interjú elkészítésével töltötte. Helyrehozta „Cserepes Virágét”, és végzett még egy lánnyal (mármint nem kinyírta, hanem kikérdezte).

Bogár elkezdte az órát, mindenki nekilátott jegyzetelni (a felelés kivételesen elmaradt, mert a múlt órán kevés anyagot vettünk). A tőlem két padra lévő Benji is a füzete fölé hajolva körmölt, de mint kiderült, nem a föci vázlatán buzgólkodott. Ati (aki Benji haverja, ezért az összevont órákon mindig mellette foglal helyet), felém nyújtotta ökölbe zárt kezét. Először nem értettem, mi a jó isten járhat a fejében (öklözni csak nem az óra kellős közepén támad kedve!), de mikor nyitott tenyerén láthatóvá vált a kockás füzetből kitéphetett cetli, végre leesett, mit akar. Bogár éppen nehezen kimondható földrajzi neveket írt a táblára (mi bajuk a finneknek az egyszerűséggel??), így feltűnés nélkül előrehajolhattam, hogy a mutató és középső ujjam közé csippentve eljusson hozzám a fecni. Kihajtogatva a gyűrött papírdarabot, gyorsan átfutottam a szöveget. Kissé meglepett a kérés, amit rajta olvastam, Benji aláírásával, de azért mikor észrevettem, hogy Benji kérdőn, választ várva az arcomat fürkészi, vonakodva bár, de rábólintottam. A kérés természetesen Rékához kapcsolódott. Szünetben személyesen is biztosítottam Benjit, hogy elintézem neki, amiért nem győzött hálálkodni. Hmm… Fura egy fiút ilyen helyzetben látni, de nem rossz értelemben.

* * *

Délután a buszra felszállva láttam, hogy Levi is most végzett. Három vidám haverjával közrefogva (Ádám, Bébé, és Erni Richárd, vagy csak Erni), komoran battyogott a központ felé. Mikor felém pillantott, hiába kaptam el a tekintetem és csúsztam le a széken, kiszúrta a jelenlétem. Ezek után nem csoda, ha „teljesen véletlenül” lekéste a volán indulását és megvárta a következő járatot. Jó, naná, hogy én is örültem, hogy nem kerültünk egy légtérbe, viszont talán nem adódik majd több alkalmam tisztázni a félreértéseket. Ami nem ártana, mert hiába látszódtam kívülről vidámnak (Kristófék szinte megkövetelték az állandó vigyorgást), hiába nem szóltam az egészről egy szót sem, attól még megállás nélkül ez járt a fejemben. Hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen, Levi miért nem hajlandó beszélni, és egyébként is, elegem van Ellából. Leginkább mégis Levivel szerettem volna megdumálni, de mikor, és hogyan? Remélem lesz szerencsém…

* * *

Kedden, az előző nap eseményeitől kimerülten, lestrapáltan sétáltam fel Detti mellett a sulihoz. Ő éppen magyarázott valamit az álmáról, amiből csak annyit fogtam fel, hogy valaki összejött Louis-szal a One Direction-ből. Vagy Betti álmáról volt szó…? Áh, mindegy is! Legalább arra próbáltam koncentrálni, hogy a megfelelő pillanatban megfelelő hozzászólást tegyek, és jókor bólogassak. Tudom, szemétség, de nem tudtam rendesen összpontosítani.

Nem is számít, hogy szemétség-e vagy sem, mert Dettinek szemet szúrt, hogy csak testileg vagyok jelen. Hirtelen megtorpant, míg én további két lépést haladtam előre. Hátrafordultam hozzá, de még mindig nem mozdult.

-        Mi a gond? – kérdezte (meglepő, de Detti, és nem én).

Esős nap volt – ezért nem jött aznap Detti biciklivel – és én észrevétlenül is belegyalogoltam egy pocsolyába. Sajnos csak akkor eszméltem rá, mikor a sáros víz már beszivárgott a zoknimhoz. Basszus, de rossz érzés! Jó is lesz egésznap nedves zokniban tocsogni…

-        Ah – legyintettem –, semmi, csak… Levi – nyögtem ki.

-        Bővebben? – indultunk meg újra.

-        Bővebben Ella. És a Facebook-os beszélgetés – sóhajtottam.

-        Azt láttam – bólintott Detti. – Szerintem meg fogsz lepődni – mosolygott sokat sejtetőn.

-        Mert?

-        Mert – jelentette ki, és többet nem is hozta szóba.

Bíztam benne, hogy jó hatással lesz a hangulatomra ez a meglepődés, így sikerült élveznem a többiek társaságát is – vidáman telt a reggel. Pontosabban becsöngetésig. Mert akkor kezdődött a tesi óra.

-        Kint leszünk! – húzta el a lányöltöző ajtaja köré kifeszített függönyt (bár ha engem kérdeztek lepedőt) az a-s Polli.

A függöny elvileg azért van, hogy ha a fiúknak kedvük is támad elhúzni a tolóajtót, ne leskelődjenek. De fölösleges az egész, mert bárki bejön, és elhúzza a függönyt, soha nem igazítja meg. Szívás!

-        Aaj! De minden tiszta sár! – kiáltottunk fel egy emberként.

-        Nem én mondtam, Ancsi nénivel beszéljetek! – szabadkozott Polli.

Kedvetlenül kaptunk magunkra egy pulcsit (akinek kellett átöltözött hosszúgatyába), kivonszoltuk magunkat a betonos sportpályára s a két osztály lányai beálltak egy-egy tornasorba.

A fölöttünk lévő ablakból már kihallatszott a fiúk lábainak dobogása, s néha felcsendülő kurjantásaik (csak tippelek, de nagy valószínűséggel Botondnak, vagy Zolinak köszönhettük ezen mesés hangeffektust). Ancsi néni már előttünk járkált fel, s alá a jól ismert (fehér, türkiz és lila műszálas) melegítőjében. A nadrág minden lépésnél suhogó hangot adott ki – nincs is ennél idegesítőbb hang (nekem kabátom volt ilyen, de szerencsére kinőttem).

-        Hat kör – adta ki az utasítást. – Futás!

Elégedetlen sóhaj hangzott el a legtöbb lány szájából. Hiába, nem igen szeretünk futni! (Persze kivételek akadnak mindig, jelen esetben ezt a réteget Réka, Bogi és két a-s; Kiara és Dalma képviselte. Egyébként nem értem, hogy bírt Kiara hűvös, párás levegőben rövidgatyában kijönni az udvarra!) Szóval nekiindultunk és lefutottunk a füves sportpályán hat teljes kört! Najó csak öt és felet… najó, csak ötöt. (Jól van na, plusz-mínusz egy kör séta. De a rossz idő…! Amúgy mindig rendesen futunk! Psszt!)

Később (az esős idő ellenére) Ancsi néni a röplabdapályára terelt minket, és osztályonként két-két csoportra osztott, így kezdtünk játszani mezitláb, a nedves homokban. Szeretem a röpit, de azért az böki a csőröm, ha fejbe dobnak a dzsuvás labdával. Már harmadszor. Aznap.

Így érthető okoknál fogva punnyadtam az öltözőben sajgó fejemet szorongatva, ahelyett, hogy indultam volna magyarra. Rajtam kívül már mindenki elment órára, és a termet ellepték a hatodikosok (köztük Betti húga, Kriszti is).

Már épp ott tartottam, hogy belefér, ha kések kicsit Traktor órájáról, mikor Detti visszajött és megmutatta a helyzethez illő, lehető leg búfelejtőbb dolgot.

Minden jog fenntartva