2. fejezet

Suli - nem csak tanulásra

2.        fejezet

Lizi és Detti mindennap a folyosón beszélgettek, remélvén, hogy Levi elhalad mellettük órára menet.

Csöngetés után rögtön siettem ki a teremből és még gáz sem voltam (annyira), mert, mint eddig minden szünetben, Detti most is utánam jött.

-        Biztos, hogy itt lesz órája? –vont kérdőre Detti.

-        Igen. Megjegyeztem, hogy szerdánként énekórája van a 43-ban.

-        És még tuti nem ment föl?

-        Nem, még nem – fordultam most felé. – Egyébként, megkaptad a linket, amit küldtem?

-        Igen, már válaszoltam is. Illetve… arra a „One Direction” számra gondolsz, ugye?

Bólintok. – Aha, ugye, hogy tök jó? – látom, vigyorog így folytatom. – „Let’s go crazy crazy crazy, til’ we see the sun…”. Már megy kívülről – mosolyogtam. – A kiejtésem, lehet borzalmas, de..., nem a dallammal is mellélövök, viszont a szöveg megy.

Együtt nevettünk és énekeltük tovább, míg ki nem jött Réka., elkérni a biosz füzetem.

-        Persze, odaadom, csak még kihalászom a szekrényből.

Még bőven a cuccok közt matattam, mikor Detti izgatottan lépett mellém.

-        Lizi! Itt van. És most! Gyere! – suttogta sürgetően.

Gyorsan hozzávágtam szegény Rékához az elsőként a kezembe akadó füzetet (Detti töri füzetét), becsaptam a szekrényajtót, és „nem túl feltűnően” odaszaladtam a 43-mas terem elé. Akkor Levi még nem ért oda viszont furán nézett rám. Szerencsére hamarosan megérkezett a hunyorgást tettető megmentőm, Detti is.

-        Na, megtaláltad a kontaklencsémet?

Hirtelen leguggoltam, majd a levegőt megcsippentve felegyenesedtem.

-        Igen – mondtam, és beleejtettem (az egyébként tökéletes látású) Detti kinyújtott kezébe a nagy semmit.

-        Köszi – ömlengett megjátszott hálával. Sőt még meg is ölelt, ügyelve arra, ki ne essen markából a nem létező kontaklencse. – Jó messziről kiszúrtad!

-        Hát. Tudod. Megcsillant rajta a fény – nevettem. – Segítsek felrakni?

-        Nem kell, de gyere ki velem a mosdóba!

Mikor elhaladtunk Levi és a haverjai előtt (akik mellesleg az egész beszélgetést figyelemmel követték), Levi gyanakvóan nézett Dettire.

-        Neked kontaklencse kell?

-        Hát igen, ilyen a sors! – drámázott Detti. – De miért kellett annyit a sötétben olvasnom?!

Mivel ekkor már Leviék (az általam már jól ismert röhögésével kísérve), bevonultak a terembe, és mostanra az egész folyosó minket bámult, kínosan nevetve karon ragadtam a még mindig szerencsétlen sorsút játszó Dettit és berángattam a mosdóba. Ott aztán lenyugodott, becsukta az ajtót, s olyan sokáig és hangosan röhögtünk, hogy az épp belépő ötödikesek megijedtek és inkább a lenti wc-be mentek. 

Minden jog fenntartva