20. fejezet

Suli - nem csak tanulásra

20.  fejezet

Lizi épp kidőlt volna a fárasztó tesi óra után, mikor Detti megmutatta neki az egyetlen dolgot, ami képes volt felvidítani.

Huh. A legjobbkor. Detti a telóját tartotta elém, amivel egy Facebook-os beszélgetésről készített fotókat (jó sokat).

Tegnap óta sehogy sem tudtam kiverni a fejemből Elláék Facebook-os beszélgetését, amiben engem szapulnak. Ráadásul Levi üzenőfalán! De amennyit én láttam belőle, ott még korán sem volt vége. A hosszú-hosszú ömlengés után (arról, hogy ki imád kit), Réka és később Detti is becsatlakozott a beszélgetésbe (Réka valahonnan Németországból írogatott).

„Zsó Baybe: Nem, én imádlak a leges-legjobban! <3”

„Réka Lengyel: Mindenki letojja a nevetséges imádatotokat és most azonnal szálljatok le Liziről, higgyétek el, elég sokan vagyunk, akik megadhatjuk a módját egy jó kis bosszúnak. Nem akarok keménykedni, de keményen fájna! Mert veletek ellentétben neki rendes barátai vannak, akik nem csak állítják, hogy szeretik, de ki is állnak érte!”

„Ellyke Lipner: Ne szólj bele más ügyeibe, és ne papolj itt nekünk a barátságról! Mellesleg, láttam a képeid… Aki így néz ki, érthető, hogy csak írásban nyilvánul meg.”

„Sissy Balog: Ja, igazad van!”

„Angie Horváth: Igen, tökre igazad!”

„Detti Lauber: Na idefigyelj „Ellyke”! És kotord elő az olvasó szemüveged, mert amit mondani fogok, hosszú lesz! Kezdeném egy beismeréssel, miszerint előnyben vagy velünk szemben. Nekünk nincs pórázon tartott majmunk, te viszont kettőt is vonszolsz magad után. Elismerésem! Aztán szívesen kioktatnálak a rondaság fogalmáról, de pont téged kéne kioktatni? Na jó, nem akarok szemét lenni… Kit álltatok, ez nem nem-akarás kérdése! Már nem azért, de törődj a saját, 20 centi vastag vakolatos ló-pofáddal, és ne másokat kritizálj! Végül megemlíteném, hogy ez igenis ránk is tartozik, ellentétben veled! Tehát szállj le a Lizi-Levi témáról, elszúrtad az esélyeid, törődj bele! Amúgy meg, ideje lenne magadba szállnod, és észrevenned, hogy senkit az égvilágon nem érdekel a nyavalygásod!”

„Ellyke Lipner: Parancsolsz??!”

És innentől kezdve a vita megállíthatatlan lett. Egymás után záporoztak a sérelmek – mindkét oldalról. Ella és Zsófi egymás után „ringyóztak” le, majd Rékát és Dettit is egy-egy durvább jelzővel illették. Magukat persze ezerrel védték (ego módon magukat, és nem egymást), Sziszi és Angéla megállás nélkül kontrázott minden kijelentésükre, és a dolgok már totál elfajultak. Réka védte Dettit, Detti védte Rékát, és mindketten védtek engem.

Ez volt az első összecsapásuk (s bár itt még nem tudták, elég sok maradt hátra).

Több mint 200 hozzászólást hoztak össze, amikbe itt-ott belelájkolgattak kívülállók is. Megesett, hogy Elláék gusztustalan gúnyolódásaiba, de Rékáék olyan jó érveket vetettek fel, hogy sokkal több lájkot gyűjtöttek be. Aminek, ugye nincs sok jelentősége, de jól esett, hogy ennyien adnak nekem igazat.

Szüneteltetnem kellett az olvasást, mivel megszólalt a jelzőcsengő.

-        Nálam maradhat? – emeltem fel a telefont.

-        Persze – bólintott. Gyorsan zsebre vágtam a mobilt és mindketten elsiettünk a saját óránkra.

Magyaron épp filmezés volt soron, így a pad alatt be tudtam fejezni az olvasást.

Mire átrágtam magam a nagyján, már tisztára meghatódtam, annyi jót írtak rólam (az Elláék részéről érkező rosszakat figyelembe sem veszem), pedig még el sem értem a végére. Mert ha valamin igazán elérzékenyültem, az az utolsó komment volt.

„Levente Péter: Oké, itt hagyjátok abba! Ella, ezt már tudtommal megtárgyaltuk, nem is egyszer. Azt hogy miért ne lepődj meg azon, hogy kicsit irtózom tőled, és a Lizi-ügyet. Ne sajnáljatok, és ne sértegessetek senkit! Zsófi, ne sértődj meg, de annyi eszed sincs, mint egy ceruzahegyezőnek, szakítottunk, sajnálom, lépj tovább! És Ella, nem rajtad múlik, hogy kivel járok, ne akarj mindenkit irányítani. Ez az egész csak rám és Lizire tartozik, meg esetleg a barátnőire, akikkel megbeszéli, de rátok egyáltalán nem! És ne beszéljetek ki mindent a Facebook-on! Nem véletlenül hívják közösségi oldalnak, amit írtok, bárki láthatja. Ha bajotok van egymással, vitassátok meg személyesen! Ezt a bejegyzést pedig teljes egészében törlöm, mert komolyan nevetségesek vagytok!”

Na, ez kapott vagy 30 lájkot, de a hat lány közül egy se kattintott a tetszik gombra.

* * *

És tényleg, mikor otthon kerestem a bejegyzést, már nem virított Levi falán. Mikor megnyitottam a linket, amit Dettinek küldtem róla, az oldalon megjelent egy felirat: „Ez a tartalom jelenleg nem elérhető!”.

Lehet, hogy a könnyeim Levi szövege láttán eredtek el, de a legtöbbet mindenképpen az jelentette, hogy a barátaim szeretnek és kiállnak mellettem. Ezzel fogom Ellát kikészíteni!

* * *

A hét a nehézkes indulás ellenére gyorsan telt, Detti kedden lerendezte az utolsó interjúját, a maradék kettőt pedig én intéztem el, szerdán.

Aznap délután Detti begyűjtötte az összes jegyzetet, és otthon megírta a fogalmazást, majd elküldte nekem. Én továbbítottam Ádámnak, a nyers változatot Hegyiné Csaba Katalinnak, a szülői munkaközösség vezetőjének (a kilencedikes Matyi anyjának), és végre magunk mögött tudhattuk ezt az egész bonyodalmat. Mikor gyenge kis citromail-es oldalam kiírta: „A levelet elküldtük”, hatalmas súly esett le a vállamról. S mikor másnap a suliban elújságoltam a hírt az érintetteknek (Rozinak, Lilinek, Boginak és Dettinek), megkönnyebbültem sóhajtottak fel.

-        Végre ennek is búcsút mondhatunk – jegyeztem meg.

Mind egyetértettek velem. Kivéve Domit, akinek az egészhez csak annyi köze volt, hogy mellettünk kockult a telefonomon, és fél füllel hallgatta a beszélgetésünk.

-        Nem olyan nagy cucc kikérdezni pár gyereket – vonta meg a vállát.

-        Te csak ne dumálj! Fogadjunk, ha csak annyit dolgoztál volna vele, mint mondjuk Réka, mindjárt más véleményen lennél! – fakadt ki Detti. Az állításra Lili, Bogi és én is rábólintottunk. (Rozi közben elszaladt emelt föcire, és pár mondattal később Bogi is.)

-        Jó, fogadjunk – ment bele most már Domi is. – A legközelebbi alkalommal, mikor Ádám – vagy ki, házit irat veletek, a felét én csinálom, a felét ti hatan. Az nyer, aki előbb végez.

-        Rendben. Ha nyerünk, az azt követő feladatot te csinálod, teljesen egyedül – vágta rá Detti a kihívásra.

-        Ha viszont én nyerek – kezdte Domi, de közbe vágtam.

-        Ne hidd, hogy van esélyed! De ha veszítünk, megírjuk a töri tételeid felét.

-        Még mit nem! Ha nekem egyedül a teljes házit meg kellene írnom, akkor ti készítsétek el az összes tételem! És azonnal szóljatok, ha kiderül valami, pl. Ádám szól, hogy újabb feladatot kapott! – szabta a feltételeket Domi.

-        Legyen! – felelte Detti, majd egy kézfogással megpecsételték a fogadást.

-        A fogadás megköttetett! – jelentette ki Lili poénosan.

Annyira elmerültünk abban, hogy a nyerési esélyeinket bizonygassuk egymásnak, hogy fel sem tűnt, hogy becsöngettek. Pedig, mivel ezen az egy napon iskolai első óránk van (7:30-tól), igazán feltűnhetett volna, hogy már túl hosszú a szünet. Végül az döbbentett rá minket a tényre, hogy Bogár tanár úr bement előttünk a terembe, hóna alatt Nyugat-Európa domborzati térképével. Ú basszus! Gyorsan beszaladtunk a terembe és igyekeztünk észrevétlenül a helyünkre osonni. És hurrá! – naná, hogy nem sikerült! Kétségbeesetten pillantottam az órára. Jesszus, már 10 perce tartott az óra! (Bezzeg, ha a tanár időben jön, a késés is kevesebb. Na mindegy…)

-          Na jó, nem írom be a késést, de az egyikőtök lesz a mai felelő – mondta „nagy kegyesen” Bogár, miközben felakasztotta a térképet a szekrényre szerelt kampóra.

Jaj ne! Elfelejtettem átnézni a múlt órai anyagot (értsd: egy betűt sem tanultam)! Mit is vettünk a múltkor…? Ööö… ú, mit is? Talán Izlandot, vagy Norvégiát?

-          Tehát, aki ma felel Svéd- és Finnországból, az … - nem igaz! Nem akarok rosszat sem Dettinek, vagy Lilinek, de Dominak se, de kérem- kérem, hadd ne én feleljek! - … Detti. Gyere kérlek a táblához! Már a mai óra anyagához hoztam térképet, úgyhogy azt megúszod.

Detti kelletlenül tápászkodott fel és vánszorgott ki. Közben folyamatosan tördelte a kezét – mindig így tesz, ha ideges. Vagyis, ha izgul, akkor fél a feleléstől. Vagy csak fél kiállni az osztály elé. Mindenesetre szorítottam érte. Nagyon… Nyugi, 5-öst kapott!

Kérdőn néztem rá, mikor lehuppant mellém. Mintha azt mondta volna, nem tanult…

-          Míg a busz felé sétáltam, kétszer átolvastam – vonta meg a vállát. Hát… ennyi nem mindig elég.

Gyorsan elröppent a maradék idő, valamint a matek, a magyar, a német és a kémia is. De az énekórának csak nem akart vége lenni. Pedig egész normálisan indult…

A szünet utolsó perceiben mindenki lázasan magolt az előre beígért dogára. Az óra első fele is átlagosan telt, Ecsedi Gabriella tanárnő elindította a magnót, alaposan megszenvedtünk a röpivel (zenefelismerés), néhányakra rá is kellett szólni (mint mindig), gondolkodtunk a bónuszkérdésen (alap, hogy ebből duma miatt ki kellett zárni Botondot, Gábort és Atit). Nos, a helyzet akkor vált kellemetlenné, mikor megkezdődött a javítás.

Nagy volt a nyüzsgés, senki nem zavartatta magát amiatt, hogy Ecsedi a tanári asztal mögül, a füzetek sűrűjébe bújva figyel. Pedig igenis szemmel tartotta kiszemelt áldozatait, akik mit sem sejtve vidáman csevegtek szomszédjaikkal. A másik, ami szintén nem tűnt fel senkinek, hogy a dogák rég ki lettek javítva, de Elli néni még nem mozdult. Oó!

-          Krokovics Botond, jól szórakozol? – kérdezte 5 perc elteltével.

-          Igen, köszönöm tanárnő – felelte Botond mosolyogva (valószínűleg előre látta, mi fog jönni, és a mosoly nem tudatlanságnak, hanem szemtelenségnek volt betudható). Huh, képzelem mennyire felidegesíthette ezzel, a már amúgy sem higgadt Elli nénit. Nem kellett sok fantázia hozzá, mert hamar kimutatta.

-          Remek! Akkor állj fel és oszd ki a dolgozatokat! – utasította Botondot. Ő kikászálódott a sarokból és kényelmesen elindult előre. – A tiéd van legfölül. Remélem, örülsz az egyesnek! Gondolom egy perc nem sok, annyit sem készültél.

Ú! Szívás! Botond elindult a füzetekkel. Többen felszisszentek, mikor megkapták a sajátjukat. Már ekkor féltem.

Botond keze lassan kiürült, de az enyém és Dettié még mindig nem került elő. Még akkor sem, mikor Botond a helyére ment, és fölvette a földről a füzetét, amit, amint megkapott, a terem másik végéből hajított el.

Feltettem a kezem. Rajtam kívül 3-man is méltatlankodni kívántak: Detti, Dávid és Tibi keze is a magasba lendült. Ez semmi jót nem sejtet!

-        Tudom, hogy ti nem kaptatok – szólt Ecsedi tanárnő, mi pedig befejeztük a jelentkezést. – Remélem elfogadható magyarázattal szolgáltok arra, hogy miért írtatok ketten-ketten egyforma sületlenségeket.

-        Mármint én azt írtam, amit Detti? – kérdezte Dávid.

-        Nem! – vágta rá a tanár. Pedig jó lett volna, ha igen, mert Dávidék tőlünk kb. négy padra ültek.

Oó megint! Feszültem fordultam Detti felé.

-        Te másoltál rólam valamit? – suttogtam.

-        Nem nagyon – felelte. – És te rólam?

-        Max egy-két dolgot. Valami ötlet? – kérdeztem.

-        Naná – mondta, majd enyhén elmosolyodott, mintha azt kérdezné: „Nem hiszed, hogy máris kitaláltam valamit?”. – Mondjuk el az igazat, kissé felturbózva! – kacsintott, miután megbizonyosodott róla, hogy Elli néni nem látja. – Hogy reggel Tibi telefonján hallgattuk meg, amit még nem tudtunk felismerni, vagy, hogy órán, gyakorlásnál biztos rosszul jegyzeteltünk, de csak egymásról ellenőriztük.

-        Király, ez jó lesz – nyugodtam meg.

De ez a kiegyensúlyozott hangulatom csak addig tartott, míg óra végén Ecsedi tanárnő magához nem hívott.

Pechünkre rossz kedve volt, hála Botondnak és Zolinak, akik minden dalnál erőltetetten magasan (vagy épp mélyen) énekeltek, ellentmondva Ecsedi kérésének, s még akkor sem hagyták abba, mikor két mínusszal lettek gazdagabbak. Elli néni rendszere, hogy 5 plusz egy 5-ös (bár tavaly óta nem osztott ki pluszt), és 3 mínusz egy 1-es, s mivel elég könnyen osztogatta őket, a mínuszok minden óra végén lenullázódtak.

Szóval mikor megálltunk a tanárnő előtt, feltűnt, hogy Detti a kezét tördeli. De mégsem volt akkora pechünk, mert Elli néni hitt a magyarázatunknak, és megígérte, hogy jövő órára rendesen leosztályozza. Dávidéknak már nem volt ekkora mázlijuk; esetlenül szövegeltek valamit, amire a tanár közölte, hogy „Na persze!” és bevágta az egyest. Szegények! Mondjuk, ők szépen szólva tettek rá.

* * *

Eljött végre a péntek, az őszi szünet előtti utolsó nap. De sajnos a tanítás nem maradt el.

Így, hét végére Réka is hazatalált a síelésből és ma reggel már jött is suliba. Matek és töri közti szünetben félre is vontam, hogy elintézzem amit Benji kért; feltegyem az egyszerű kérdést.

-        Na szóval! – kezdtem bénázni a megfogalmazással a figyelmesen hallgató Rékának.

Minden jog fenntartva