21. fejezet
Suli - nem csak tanulásra
21. fejezet
Lizi egy szekrényajtó rejtekében állva azon gondolkodott, hogyan teljesítse Benji kérését, hogyan fogalmazza meg a kérdést Rékának, anélkül, hogy túl átlátszó volna, és később lelepleződjön, bármi is Benji terve az információval.
- Na szóval – ismételtem meg. – Huh. Tehát… te öhm… jössz a Halloween-i buliba? – kérdőn bólintott. – És, csak úgy érdeklődésből, tudod már, minek fogsz öltözni?
- Még nem száz százalékig biztos, de úgy terveztem, valami élőholt cowgirl szerűségnek.
- Aha. Ez tök jó ötlet – dicsértem meg.
- Kösz. Miért kérded?
- Hát… csak – béna egy kifogás… Na mindegy.
- Ühüm. Na és te? Milyen lesz a jelmezed?
- Passz. Majd kitalálom – legyintettem. Megtudtam, amit akartam. Majd később megkeresem Benjit és átadom neki.
- Akkor hajrá! Addig már csak öt nap van.
5 nap. Kevesebb, mint egy hét, de pont elég a rákészülésre. Ennek ellenére az egész suli zsongott a Halloween-témától. Ahogy eljutottak a fülemig a diákok áradozásai a tökéletes kosztümökről, végiggondoltam, és valószínűleg rengetegen leszünk. És egy egészen különös véletlen folytán pont a leg-nemvártabb személy terveit hallgathattam végig. Engem ismerve szerintem az is egyértelmű, hogy az illetőnek fogalma sem volt jelenlétemről. Mi van már velem, láthatatlan vagyok??
Épp a mosdóban öhm… végeztem volna a dolgom, mikor néhányan, nagy robajjal betrappoltak az ajtón. Fülelni kezdtem, mert az első elhangzott mondat így szólt:
- Na mesélj Ella, nincs itt senki! – ez a nyávogós hang… fogadjunk, hogy ez Sziszi!
A biztonság kedvéért óvatosan lehajtottam a wc ülőke fedelét, és halkan felkuporodtam rá. Ha esetleg meg akarnának győződni róla, hogy egyedül vannak, nehogy lebukjak. Igazam volt.
- Azért csak ellenőrizd le! – adta ki Ella a parancsot. – Nem adok ki magamról semmi infót a buli kapcsán rajtatok kívül. Ez szupertitkos.
Lélegzet visszafojtva vártam, míg egy tűzpiros magassarkú végigtopogott a helységen. A tulajdonosa minden fülkeajtó alá bekukkantott, de annyi esze nem volt, hogy leellenőrizze, nincsenek-e bezárva. Ez tuti Angéla.
A cipő egy ideig elidőzött előttem… Angéla lehajolt… A torkomban éreztem a szívem, de szerencsére csak felvett a földről egy sárga hullámcsatot,és már fel is egyenesedett. Várjunk csak… A hajamhoz kaptam. Basszus, hogy a fenébe ugrott ki onnan a csat??
- Nincs itt senki – jelentette végül.
- Helyes! Csukd be az ajtót! – folytatta a parancsolgatást Ella. – Mi az a kezedben?
- Egy csat. Most találtam.
- Pfúj dobd a kukába, gusztustalan! – milyen kedves!
Hallottam, amint csukódik az ajtó, majd a tűsarkak kopogását. Ha minden igaz, a körülbelül velem szemben lévő radiátorhoz mentek társalogni.
- Na szóval, minek fogsz öltözni, Elli? – a témára térő kérdést Sziszi tette fel.
- Nos… tényleg ne áruljátok el senkinek, de zombi-díva leszek.
- Úú! Ez annyira cukcsi! – sikkantott fel a két agyatlan.
- Psszt! – rivallt rájuk Ella. – Már meg is vettünk mindent. Az Árkád parti boltjából az egyetlen zombi-csaj jelmezt, plusz egy vékony, arany, flittere selyemsálat, meg egy parókát, amin látszik, hogy mű, de ez a lényeg. A sminkemet az uncsitesóm készíti majd, ő profi. Tudjátok, az ő portfólióját posztoltam Facebook-on.
- Jaaj, az annyira csilli-villi – lelkendezett Angéla. – Tuti megnyered a jelmezversenyt!
Szóval az is lesz! Jó tudni!
- Ez alap, Angie. Mindenképpen nyerni fogok! Muszáj nyernem!
- Na igen, mert ha nem te nyernél, az csak idén zsinórban öt vereséget jelent, úgy általában…
- Dugulj el! – hallgattatta el Sziszi.
- Ez az, pofa be! Ez úttal én viszem a pálmát. Ez fix!
E kijelentés után dobbantott egyet, majd tovakopogott, a másik két idiótával kísérve.
Ahhá! Tehát muszáj nyernie… Nincs is tökéletesebb alkalom a visszavágásra! Mégis csak mázlista vagyok.
Kifelé menet belenéztem a kukába. A szemetes zacskó teljesen üres volt, a csatomnak nyomát sem láttam (na, nem mintha ki akartam volna venni, inkább csak el akartam tőle búcsúzni).
Kicsivel később izgatottan számoltam be Rékáéknak a hallottakról.
- Értem – bólintott Réka. – Akkor adott a lehetőség. Zombi-dívának fogsz beöltözni.
- Mi? – értetlenkedtem. Én arra gondoltam, hogy Réka jelmezével múljuk felül Ellát. El is árultam az ötletem, de egyöntetűen lehurrogtak.
- Neem, neked kell őt legyőznöd! – figyelmeztetett Detti. Úgy látszik, csak én nem vagyok elég zseni, hogy leessen.
- Nézd a tényeket! – segített ki Réka. – Egy: nem tudtad, mi legyél, kettő: Ella téged utál a legjobban közölünk, meg lehet, hogy az egész világon, és három: valahogy vissza kell neki vágnod!
- Jogos, tényleg egyértelmű – értettem egyet.
* * *
Előbb utóbb eltelt a nap. Az utolsó kicsöngetéskor hiába akart Zsuzsi néni házit adni a szünetre, elszabadult a pokol. Az angolosok berontottak, mindenki a kabátjáért rohant, gyorsan magukra kapták és már el is hagyták az épületet. Mi viszonylag hamar távoztunk, s mégis a központ felé hömpölygő tömeg kellős közepén sétáltunk lefelé.
* * *
Szombat reggel a telefonomra ébredte, amiből max hangerőn szólt Britney Spears Criminal-je. Jó szám, de könnyen megutálja az ember, ha párszor félbeszakítja álmát.
- Haló – vettem föl álmosan.
- Felébresztettelek? – hallottam a vonal másik végéről Réka hangját.
- Áh, rá se ránts! – mondtam cinikusan.
- Nem is. Szóval pattanj ki az ágyból, megyünk az Árkádba.
- Mi? Minek? – kérdeztem fáradtan (nem aludtam valami sokat az éjjel).
- Hát lecsekkolni Ella jelmezét és összeállítani neked egy jobbat – mondta, mintha magától értetődő lenne. – És megnéztem a sminkjét a Facebookon. Ahhoz képest, hogy profi, nem nagy szám. A tiéd jobb lesz! 11-kor találkozzunk a központon!
- De addig csak 1 óra van és félóra az út! – nyavalyogtam.
- Siess! – szólt még rám, majd lerakta. Szuper!
* * *
Hamar összekaptam magam, buszra szálltam, majd le, majd Rékával megint fel, végül az örsön újra le. Az Árkádban az első utunk a földszinten lévő party-boltba vezetett. Könnyen megtaláltuk Ella jelmezét, s talán könnyelműség ilyet állítani, de szerintem egyszerű dolog lesz felülmúlni.
A szerelés, amit Ella fog viselni, a lehető legegyszerűbb, amit el lehet képzelni. Fekete vérfoltos macskanadrág, farmerszoknya és szaggatott, piszkos-zöld hosszujjú póló. Ehhez akár el is maszkírozhatták volna, egy műszálas parókával gáz az összhatás. De meg kell hagyni, az ötlet jó. Réka is megjegyezte, ahogy ki-be járkáltunk az üzletekből zombi-ruhát keresve.
- Egy ilyen ötlet tuti nem az ő üres fejében született.
- Na ja – vágtam rá röhögve.
- Nyugi, felturbózzuk neked. Csillogó aranysál? Bah. Én egy rózsaszín tollboát tudok adni neked. A hajad meg megcsináljuk tupírfésű és hajfesték segítségével, százszor zombisabb lesz, mint egy béna paróka – vigyorogva köszöntem meg a fáradozást, mire csak legyintett.
Jól esett és jól is jött a segítség. A nap végén egy komplett zombi-díva szerelésben álltam a tükör előtt, ellenőrizni akartam az (Elláénál ezerszer jobb) összhatást. Egész jó munkát végeztünk, bár nem kis erőfeszítést fektettünk bele. Miután minden szükséges ruhadarabot beszereztünk, még át kellett őket alakítani, hogy tényleg egy élőhalott látszatát keltsem bennük. Ennek érdekében mindketten átmentünk Dettihez, akinek egy rakat ötlet és festékspray állt a birtokában. Minden egyes ruhadarabot összefújunk ezüst, fekete, barna és piros festékkel. Így szemléltem hát magam „elzombisodva” (az arcfestésről már megígérte Detti, Lili, Bogi és Regi, hogy négyen összehoznak valamit aznap délelőtt).
Ó, hogy el ne felejtsem: fekete cicanadrág (minden szerkó alapja), ezúttal szaggatott, nem olyan gagyi, mint Elláé. Egy szürke, fekete, zöld és ezüst, skótkockás szoknya, az alján felvagdosva. Felülre egy fekete trikót választottunk arra pedig egy szürke, bő fél-pólót, amit utólag tépáztunk meg. Erre jön majd még a babarózsaszín boa, lábbelinek pedig egy hagyományos balettcipő.
Reménykedjünk a legjobbakban!
* * *
Eltelt a négy nap (szünet nélkül otthon izgultam) és elérkezett a várva várt pillanat. Délelőtt átmentem Dettihez, ahol már Lili, Bogi és Regi vártak. Leültettek egy székre, rám parancsoltak, hogy hunyjam le a szemem, és nekem estek néhány ecsettel és egy szivaccsal. Már nagyon csikiztek az ecset sörtéi, mire végre kinyithattam a szemem és megnézhettem a végeredményt a tükörben. Egész jó lett. Nemsokára kiderül mennyire.
A helyszínre érve átgondoltam pár dolgot, mielőtt bementem volna. Úgyis kint kellett maradnom, míg leellenőrizték, megjött-e már Ella.
- Még nincs itt –szólt ki Detti. Valami „gonosz királynőnek”, vagy minek öltözött. Fekete cicanacit, viszonylag rövid, fekete, csipkésaljú ujjatlanruhát, alatta fekete hosszujjút viselt. Tök jól mutatott.
- Oké, menjünk! – vettem mély lélegzetet.
Ahogy beléptünk, rögtön leesett, hogy legalább 300-an leszünk a tágas teremben. Elsősorban azért, mert abban a pillanatban, hogy beléptem, mind a 300 szempár minket vizslatott. Kérdő tekintetemmel Rékát kerestem. Ő is rám figyelt, majd kacsintott egyet. Azt hiszem, neki köszönhetem, hogy a figyelem középpontjába kerültem. Ami már csak azért is nagy szó, mert elképesztőbbnél elképesztőbb jelmezekben flangáltak a diákok. Volt farkasember, szellem (nem, nem lepedőben három lyukkal, hanem fehér cuccban, holtsápadtra festve), múmia (piszkos-sárga gézbe csavarva tetőtől talpig), több tucat vámpír (nagyrészt Edward Cullen és párja Bella, de klasszikusok is előfordultak), néhány drakula, banyák seprűvel, vagy nélküle, csontvázak, satöbbi. Egy jó pár béna, de zseniálisak is akadtak. Ha már itt tartunk, Réka meghalt-majd feltámadt cowgirl szerkője magasról verte a lécet.
Kicsivel az érkezésünk után betoppant Benji is. Leesett az állam. Csak nem…? De igen. Élőholt cowboy-nak öltözött! Mikor odajött hozzánk, elismerően bólintottam, de úgy, hogy csak ő lássa.
- Sziasztok! – köszönt, majd meglepődött kifejezést varázsolt arcára. – Né’ má’! Réka jó a jelmezed!
- Ja, a tied is. Eredeti… - nézett rám szemrehányóan. Na, ettől féltem. Megoldom!
- Mi az? – tettettem az ártatlant. – Még nem is nagyon beszéltem idén vele.
Hazugságom hallatán elmosolyodott. Zsír!
- Akkor sikerült véletlenül összeöltöznünk. Pacsi! – csapták össze a tenyerüket.
Tök jó volt a hangulat, mindenki királyul érezte magát. Amíg…
Kivágódott az ajtó és szorosan egymás mellett Sziszi és Angéla topogott be rajta, egyformán szerencsétlen zombi-pomponlány maskarában. Mindenki feléjük fordult, Ella belépőjére voltak kíváncsiak. Nem hiába, tud a csaj! De csupa fölösleg volt a nagy cécó. Ahogy a két csatlós szétrebbent és láthatóvá vált Ella, a hozzám képest gáz zombi-díva jelmezben, mindenki csak felszisszent, és foglalkozott tovább a saját dolgával. E miatt indult be Ella, mint egy időzített bomba. Meggyújtottak a kanócot, ami, mikor Ella engem kiszúrt, sercegve égni kezdett. Odacsörtetett hozzám, arca a vastag fehér vakolat alatt is vörösen lángolt.
- Elloptad a jelmezem! – ordított a képembe.
- Parancsolsz? – igyekeztem rezzenéstelenül állni a gyilkos tekintetet. De amint észrevettem egy ismerős sárga hullámcsatott Angéla hajában akaratlanul is mosolyra rándult a szám. Hiba volt.
- ELLOPTAD A JELMEZEM! – fröcsögte Ella.
- Hallgass el Ella, senkit sem érdekel a nevetséges vádolgatásod! – torkollta le Detti.
- Úgy van, törődj bele, hogy te ezerszer ocsmányabbul festesz, mint Lizi! – kontrázott Bogi, aki vámpírnak adta ki magát ma este, és láttam rajta, hogy leginkább Ella vérére fájt a foga (amit szinte hallani lehetett, úgy forrt).
- Menj a *pííííííp*-be – préselte a fogai közt, majd sarkon fordult és odaszegődött egy pár tízedikeshez.
Akaratlanul is követtem a szememmel. Háh! Végigmérték, majd elhessegették maguktól. Úgy kell neki! Elkapta a tekintetem. Wáá! Ijesztő! Na hagyjuk…
Nagyon szuper volt amúgy a buli, sokat nevettünk, de bennem ott lappangott legbelül a kérdés: Vajon mikor robban?
Pár órán belül megtudtam – mindenki megtudta a választ.
Épp Lilivel az „éjjeli macskával”, Gáborra, a „gonosz törpével” és Regivel (halványlila gőzöm sincs, minek öltözött) ökörködtünk, amikor az emelvényen álló mikrofonhoz a tízedikes szőke lány (mint megtudtam, Anna) lépett.
- Khm – köszörülte meg a torkát, mire mindenki a színpad szerűség köré gyűlt. Lezártuk a szavazást, most következik a jelmezverseny eredményeinek kihirdetése – na, ez már izgi…
Minden jog fenntartva