22. fejezet

Suli - nem csak tanulásra

22.  fejezet

Lizi és az iskola diákjainak nagy része  a helyi művelődési ház előadótermében állt a színpad előtt,és a jelmezverseny eredményeire vártak feszült figyelemmel.

Jaj, mondja végre! 5 perce csak forgatja a kezében a papírlapot, amire a győztesek neveit írták. Direkt húzta az időt, ez alap, de ne csinálja tovább!

Ella tőlem úgy tíz lépésre ácsorgott, mégis, szinte hallottam, hogy ketyeg, mint egy időzített bomba. Vizslató szemeivel szünet nélkül engem bámult, ami kikészített. A tízedikes Anna végre megszólalt, de természetesen hátulról kezdte az eredményeket.

-        3. helyezett… - tartott hatásszünetet - … a tizenegyedikes… Farkas Máté, a Frankenstein lett! – üdvrivalgás közepette Máté felsétált az emelvényre átvenni az oklevelet és a csokit. Egész jó volt a jelmeze (valami maszkot viselt), nem értem, miért csak harmadik lett. Mondjuk a 300-ból az sem kis teljesítmény! Második egyébként egy hatodikos lett (Detti öccsének osztálytársa), aki a Toy Story-ból Woody-nak öltözött. – És végül, de nem utolsó sorban, az első helyezett – dobpergés… (persze csak fejben) -, akit a legjobbnak ítéltetek… - néma csönd. Na ne már! – A zombi-díva! – bökte ki végre.

Tapsvihar tört ki. Éljen! Várjunk… Nem mondott nevet. Nem voltam biztos benne, hogy melyikünknek szólt – nekem, vagy talán Ellának -, így nem mozdultam. Ella viszont annál inkább. Mikor már a színpadra vezető lépcső aljánál tartott (alig egy méterre tőlem), az emelvényen álló Anna lenézett rá és közölte:

-        Te meg hova jössz? Nem rád gondoltam.

Ella vörös fejjel megtorpant. Most már mindenki őt figyelte.

-        Hogy mondod?! Azt mondtad, a zombi-díva nyert! – üvöltött.

-        Igen, Hajnal Lizi a nyolcadikból. Ő az egyetlen és utánozhatatlan zombi-díva. Te nem egy feltámadt diáklány vagy? – kérdezte Anna még mindig a maga előtt álló mikrofonba.

Megint beállt a síri csönd. Vihar előtti nyugalom. Mondjuk Ella fortyogott…

-        Én ugyan nem, de segítek Elizának, hogy ő az lehessen!

Bummm! Az izzó kanóc sercegve érte el a bombát. Ella robbant!

-        Menj a pokolba! – ordította és rám vetette magát. (Csak mellékesen megjegyezném, hogy kezeltetnie kéne a dührohamait…)

Szó szerint rám ugrott, ököllel ütött, tépte a hajam, szaggatta a ruhám (az igazat megvallva nemhogy ártott neki, de inkább javított rajta).Jó, naná, rohadtul fájt. De csak pár másodpercig. Mert akkor a segítségemre sietett az osztályból Bendi, Zoli, Botond és Ati, rajtuk kívül Levi, Ádám, pár tízedikes, és a tanári kar nagyja is. A többiek meg magától értetődően körénk gyűltek, az osztály maradék tagjaival az élen.  Lehámozták rólam az idegbeteg csajt, (akit Traktor és az egyik tízedikes karon ragadott kivonszolt az ajtón), és felsegítettek. Ádám és Levi gyorsan elhúzott, de a többiek kérdezősködni kezdtek.

-        Jól vagy?

-        Ez meg mi volt?

-        Ki volt ez a ribi? – sorolták a kérdéseket Zoli, Bendi és Ati, nem is hagytak levegőhöz jutni.

-        Igen, köszi – néztem hálásan Zolira, majd a többiekhez fordultam. – Semmi különös, csak ez a csaj valamiért nagyon utál, és állandóan kitol velem, valahogy vissza kellett vágnom. Az mellékes, hogy kissé ingerlékeny.

-        Aha – bólogattak megértően.

Anna helyét az igazgató váltotta fel a színpadon, aki gyorsan le is lépett, miután megkért mindenkit a nyugalomra (Ella támadása után kitört a káosz) és arra hogy folytatódjon az eredményhirdetés, a nyertesek pedig menjenek vissza (a bomba robbanásakor elmenekültek).

Így hárman felsétáltunk, Máté, a Frankenstein, Woody, a játék-cowboy, és én, a megtépázott zombi-díva. Szép kis csapat! Átvettem az ajándékom (egy óriás tábla Milka, egy oklevél, plusz én egy 1500Ft-os könyvutalvány a Libribe), lefotóztak minket (a Frankenstein hosszú, zöld ujjaival Woody műanyag orrát túrja, én pedig hasamat fogva röhögök az első sorban álló Kristófon, aki hullámzó kezeivel a fotós lábát piszkálta – ő meg nem győzött toporogni), és már mentünk is volna, ha Anna meg nem állít.

-        Maradjatok még! Várjátok meg a különdíjasokat!

Szóval visszaálltunk a helyünkre és vártunk.

-        A már említett győzteseken kívül nagyon sokan szavaztatok egy párosra. Holt verseny amúgy sem lehetett volna, így a DÖK (gyengébbek kedvéért diákönkormányzat) zsűrije különdíjat ítélt nekik. Ráadásul, ha jól értesültem, nem is szándékosan öltöztek egymáshoz – ezért nyerték el sokak tetszését. És akik ezt a címet érdemelték… - dobpergés… (most már a hangszórókból) – Lengyel Réka és Habdák Benjámin, az élőholt tehenészpár! – Húú! Éljen! Megérte a vesződség!

Mindenki tapsolt, örültek a tehenészpár sikerének. Benji és Réka vigyorogva kerültek elő a tömegből, vették át a csokijukat, az oklevelüket és az utalványukat, majd fotózkodtak le ketten, végül velünk is. Nagyon úgy tűnt, a vigyor beleolvadt az arcberendezésükbe. Már megérte eljönni.

Kicsivel később lett még egy oka, hogy áldjam a jelenlétem. Mégpedig, hogy egy rég nem látott barátnőmbe, Natiba botlottam. A kisebbik bátyám évfolyamtársa volt és már vagy két éve nem találkoztunk.

-        Szia, te meg hogy kerülsz ide? – öleltem meg.

-        Egy barátomat kísértem el – nyávogta. Hát… régen normálisan beszélt…

-        Örülök, hogy látlak! – mondtam őszintén. Mert azért tényleg örültem. Akkor még.

Egy rövid csevej után elköszöntem a Twilight-os Bellát utánzó Natitól (megbeszéltük, hogy együtt megyünk haza – valahol Leviék környékén lakik) és megkerestem az osztályt. A zsúfolt terem egy félreeső sarkában bukkantam rá a népes társaságra. Szinte mindenkit ott találtam. Dettiék teljes csapatát, Mónit, Blankát és Biát (előbbi kettő egyszerű cicának, utóbbi zsákbamacskának öltözött), és a fiúkat (Klári, Bori, Emese és Virág nem jöttek el). A fiúk közül csak páran bújjtak jelmezbe (Kristóf csontvázszerkót, Zoli és Tibi – a két szőke – vörös parókát húzott), a maradék viszont (pl.: Domi, Bendi, Dávid) max diák-jelmeznek adhatta volna el szerelését.

Mikor odaértem épp kajákon vitatkoztak.

-        Csöndet! Csöndet! Csöndet! – csitította Kristóf épp a többieket, majd mikor mind csak ráfigyeltek, drámaian benyögte. – A hamburger.

Állítását hangzavar követte, mindenki egyszerre kezdett magyarázni. A szó-sokaságból mindig csak a legerőszakosabb (=leghangosabb) mondatokat lehetett érteni.

-        Kristóf, bénán érvelsz! A mekis kaja a legjobb, de nem azért, mert szinte hallani, ahogy múúú-zik a húspogácsa, hanem mert rohadtul finom! – torkollta le haverját Zoli.

-        Hülyék vagytok, nincs finomabb a kínainál! – kiáltotta Bia.

-        Hát lehet, hogy te jól laksz egy kínai pasival is, kannibál (!), de nekünk szükségünk van állati eredetű táplálékra – röhögött Bendi. – Ezért eszünk a KFC-ben!

-        Maradj már! Abban a szemétben több emberi hús van, mint állati! Ha rendeset akartok enni, egyetek salátát!

Ezen a ponton egy pillanatra elhalkultak és az összes szempár Rékára meredt.

-        Réka! – harsogták kórusban.

-        Mi van? – kérdezte az ártatlanul.

-        Maradj magadnak az egészséges kajáddal!

Hát hová jutott a világ?! Óvatosan megkocogtattam a némán mosolygó Lili vállát.

-        Hogyan sikerült ennél a témánál kikötni?

-        Öhm… Asszem’ Botond megkérdezte, hogy miért nincs itt semmi normális kaja – legyintett. Micsoda ügyes osztálytársaim vannak! Órákig képesek vitatkozni a semmin…

Naná, hogy korán sem fejezték még be. Valami baromságot mindenki megjegyzett a saját kedvencével kapcsolatban, egymás érveit meg nem győzték lehurrogni.

-        Én mondom, nincs egyszerűbb, mint kifogni egy halat, aztán egy hosszú nyárson megperzselni – dörzsölte össze a tenyerét Gábor.

-        Szerintem akkor is a Kinder-csokik a legjobbak. Mi máshoz kapsz ajándékot? – érvelt Blanka.

-        Csak visszakanyarodtunk a mekihez! Kérjél HappyMeal-t! – vágta rá Zoli. – Gyere el velem és bebizonyítom!

-        Dobd a HappMeal menüdet a kukába, és menjetek inkább pizzázni!  A világ legkedveltebb kajája, nincs, aki ne szeretné! – oltotta le Botond. Tényleg népszerű étel, s Ati is mellette érvelt.

-        Ja, lehet, hogy a mekiben sokféle burgert kapsz, de feleannyit se, mint ahányféle feltéttel kérheted a pizzád!

-        Csirkecomb! Csirkecomb! Csirkecomb! – szavalta Bogi.

-        Nem is értem, min vitatkozunk! – hallottam most Tibit. – Mi mindenki kedvence? A milánói-makaróni! Még Suzy és Tekergő is azon nyammognak az első randijukon!

-        HAMBURGER!! – harsogta Kristóf.

-        KFC! – ez természetesen Bendi szájából hangzott.

A lányok már bele sem szóltak, hagyták, hogy minden fiú a saját véleményét védje. Végül Bence állt elő olyan szöveggel, ami úgy-ahogy le tudta zárni a vitát.

-        Emberek! – kezdte parasztos tájszólással. – Ha komolyan lyukas a gyomrotok, toljatok be egy adag jó zsíros szalonnát, egy vekni kenyérrel. Garantáltan jól laktok! – ugyan senki nem adott neki igazat, de egyszerre tört ki a nevetés a vitázókból, az osztály addig némán figyelő tagjaiból, és úgy általában bárkiből, aki hallotta Bencét.

-        Miről van szó? – lépett mellém Kinga egy óriási pókkal a hajában.

-        Főként kajákról – avattam be, miközben igyekeztem minél messzebb kerülni a gusztustalan állattól.

-        Ó, és a gyross-ra gondoltatok?

Na ezzel megszületett az egyértelmű győztes, és a témát senki nem hozta fel többet (bár én nem értem, nem vagyok úgy oda érte…).

Kicsivel később megkezdődött a csapatverseny, és az egész iskola a terem közepére tódult.

-        Van valakinek kedve játszani? – nézett rajtunk körbe Kristóf.

Nem akadt egy jelentkező sem, így maradtunk a sarokban és csak röhögtünk a vállalkozó szellemű bénákon. Limbótól kezdve, a derekadra lógatott ceruza kéz nélküli üvegbe helyezéséig minden volt. S mivel nem akarok senkit megsérteni, inkább nem részletezem.

Miközben épp a nem „normális” kajából indultam utánpótlásért, mikor odajött hozzám az egyik tízedikes fiú, az, aki Ellát kicipelte a teremből.

-        Szia! Zsombor vagyok – mutatkozott be.

-        Szia. Lizi – mosolyogtam rá.

-        Meg vagy?

-        Igen, prímán!

-        Akkor jó. Nagyon durván hibbant ez az Ella gyerek…

-        Nekem mondod? – horkantottam fel.

-        Amúgy, gondoltam érdekelhet, hogy ott voltam, mikor az igazgató beszélt vele, és osztályfőnökit kapott. Megérdemelte.

-        Hát.. azért az én hibám is, de tényleg ő vívta ki magának – gondolkodtam el. Mert végülis, direkt toltam ki vele jelmez ügyben. De az egész szivatósdit ő kezdte, és még soha nem vágtam neki vissza.

-        A ti osztályotok sem vesz részt a csapatversenyben? – váltott témát.

-        Nem, nem igazán volt hozzá kedvünk – ismertem be.

A cukorkagyűjtögetésre viszont már mi is boldogan mentünk. De nem a százas tömeggel, mi az ellenkező irányba indultunk útnak. Velünk tartott Detti öccse (valami vérengző-párduc szerűségnek festette ki), Rozi öccse (a négyéves kisfiút, Dávidot, kartonból eszkábált versenyautóba bujtatták), a húga (kék madár) és az ő barátnője (a vámpír).

Az első néhány háznál, ahová becsöngettünk, valószínűleg nem is volt otthon senki, de úgy az ötödiknél már mozgolódást véltünk felfedezni az ablakban. Két kisgyerek kukucskált ki rajta, majd húzta be a függönyt. Már épp fellélegeztünk volna, hogy „végre!”, mikor kattant a zár, és kihunytak a fények.

-        Aj, ne már! – kiáltotta Detti. És ez még közel sem a legkülönösebb eset volt.

A kicsik minden esetben előrerohantak, megvárták míg… öhm… mondanám, hogy míg történik valami, de ez nem igaz… szóval megvárták, míg nem történik semmi, és tovább szaladtak.

Nem messze tőlünk egy anyuka sétált a járdán két kislánnyal a karján. Odasiettünk hozzájuk és elszavaltuk az ilyenkor használatos sort.

-        Csokit, vagy csínyt!

Szerintem tök bizalom gerjesztően festett, ahogy a sok zombisra festett tini vicsorogva, dideregve köréjük gyűlt… Hát a nő nem így látta. Odahajolt a gyerekeihez, és a fülükbe súgta (diszkréten, de azért olyan hangosan, hogy mi is hallottuk):

-        Csináljatok úgy, mintha itt sem lennének! Előbb utóbb elmennek…

-        Hé! – kiáltott rá Kristóf. – Halljuk mi is!

Erre a kijelentésre a nő felemelte a kölykeit és futólépésben tette meg a maradék távot, majd csapta magukra a bejárati ajtót. Éljen a Halloween!

Végig jártuk a környéket, kisebb nagyobb szerencsével. Egész sok édességet gyűjtöttünk, bár nem mindenhol fogadtak minket szívesen.

Sokan tettek úgy, mintha nem lennének otthon, egyre egyedibb módon. Volt egy házaspár, akiknek a kocsijukhoz csörtettünk oda, és a lehúzott ablakon keresztül követeltünk cukrot. Ugyan az autó épp leparkolt, közölték velünk, hogy pont mennek el, majd tényleg elhajtottak. Máshol kiszóltak az ablakon, hogy nincs itthon senki. Vajon tényleg azt gondolták, hogy bevesszük? Valahol meg hiába csengettünk, semmi reakciót nem láttunk, aztán mikor indultunk volna, megjelent az ajtóban egy idős néni.

-        Mit akartok? – rikácsolta.

-        Csokit vagy csínyt! – hangzott kórusunk.

-        Hogy? – emelte kezét a füléhez. Úgy tűnt, kicsit süket szegény. – Na várjatok csak, kihívom a férjecskémet! – mondta, majd eltűnt.

-        Halljátok, most lépnünk kéne? – kérdezte Zoli.

-        Kéne, mert hozza a bunkósbotját és elagyabugyál minket – jegyezte meg Bendi komolyan, megjátszva félelmét. Ennek a gyereknek milyen ötletei vannak!

Készen állva az eliszkolásra figyeltük a férjecskét, de kellemeset csalódtunk.

-        Mit szeretnétek? – kérdezte kedvesen, a magas, fehérhajú idős ember.

-        Csokit vagy csínyt! – ismételtük sokadszorra.

-        Milyen alkalomból? – érdeklődött tovább férjecske.

-        Halloween! – üvöltötték a fiúk. Najó, főként csak Bendi, Zoli, Kristóf és Tibi – Botond egy kutyát kergetett (olykor az irány megfordult, és ő volt a menekülő fél), a többiek meg nem mertek kiabálni.

-        És olyankor nem kéne énekelni?

-        Neem, az karácsony! – vágta rá Bendi.

-        Hát legyen, mindjárt kerítek valamit – indult vissza a házba.

-        Köszönjük! – kurjantottuk egyszerre.

Kaptunk tőle egy tábla csokit, és egy doboz bonbont (igaz, mindkettő megavasodott, de a gesztus aranyos volt tőle).

Egy nagy zacskó cukorral tértünk vissza a buli helyszínére, ahová a többiek még vagy nem értek vissza, vagy már el is mentek. Mindenesetre olyan kihalt volt a helység, hogy mi is elkezdtünk hazaszállingózni. A buszmegállóban belebotlottam Natiba. Már egész megfeledkeztem róla.

-        Szia – üdvözölt. – Kerestelek, de nem találtalak. – ezek szerint ő emlékezett rám.

-        Bocsi, csak most jöttünk vissza – szabadkoztam.

-        Hányadik megállónál is szállsz le? – kérdezte a busz menetrendjét vizslatva.

-        Az ötödiknél.

-        Én a hatodiknál, de sétálhatok kicsit – mondta.

-        De a kettő több kilométerre van egymástól! – figyelmeztettem.

-        Nem baj, úgyis valahol félúton lakom – legyintett.

-        Nem fázol? – kérdeztem, mert csak egy bordó toppot viselt.

-        Nem, pont jó az idő. Még melegem is van. Jesszus, de puhány vagy, tök jó idő van! – hát öhm…

Megjött a busz, de már nem maradt szabad hely, egyet kivéve. Na és ki ült az egyetlen üres hely mellett? Nem, nem Levi, de majdnem. Ádám. Igyekeztem a lehető legmesszebb kerülni tőle. Talán túl átlátszóra sikeredett…

-        Nos, mi van azzal a sráccal? – tette fel a kérdést váratlanul Nati.

-        Milyen sráccal? – adtam az ártatlant.

-        Azzal a Levivel, vagy kivel.

-        Nem tudom, mi lenne? – az oké, hogy jó barátok vagyunk, de hé! Két éve még csak nem is láttam!

-        A kilencedikesekhez csapódtam, és egy bizonyos Cinti mesélt egy, s mást – magyarázta.

-        Oh. Hát, na jó – vágtam bele a történetbe.

Elmondtam neki mindent, míg ő türelmesen hallgatott. Bár nem hiszem, hogy túl sok információval tudtam szolgálni… mindegy is! Nati elmondta véleményét; szerinte a sztori alapján összeillünk, és sajnálja ezt a „kis összezördülést”. Végül bevallottam neki, hogy jelenlegi állapotomban haragszom Levire, meg magamra is, de azért még mindig tetszik. Ekkor, mintegy végszóra (szerintem szinte várható volt), felbukkant az emlegetett szamár, lehuppant Ádám mellé, épp mielőtt a busz indult volna.

-        Khm… ő az – biccentettem felé a fejemmel.

-        Hmm… - húzta el Nati a száját. – Ne sértődj meg, de szerintem nyomin néz ki.

Ebben a pillanatban fordult felénk a nyomi.

-        Lizi, nem jöttök ide? – szólt hátra.

Már épp mondtam volna, hogy bocs, de most nem, amikor Nati jókorát taszított rajtam, és addig lökdösött, míg Levi ülése mellett nem kötöttünk ki.

-        Helló, mizu? – köszönt Levi barátságosan. Hohó, újabban már szóba áll velem? Nem akartam hülyének látszani, de elment a hangom, így kénytelen kelletlen megköszörültem a torkom.

-        Szia, semmi – böktem ki.

-        Hogy bírtad a bulit? – intézte kérdését Nati kedvesen Levihez. Feltételezem, a hirtelen beállt kínos csendet akarta megtörni.

-        Ütős volt, nagyon bejött – vigyorgott rá Levi.

-        Az kúl – hagytam rá, hogy legyen végre egy értelmes mondatom.

-        Hány tesód van? – nézett rám Levi.

-        Három, két bátyám, és egy öcsém. Miért?

-        Csak mert ismerem a kisebbik bátyád. Na meg a tesóid révén biztos tudod, milyen az a bizonyos vad bulizás.

Belegondolva a feltételezésbe kábán bólogattam (na nem mintha a kisebbik bátyám egy fenegyerek volna… inkább csak a nagyobbiknak köszönhetően tapasztalhattam hasonlót).

-        Ahaa… És ti, hányan vagytok tesók? – jó, oké, tudtam a választ, de az illem megkövetelte az érdeklődést. Ahhoz képest, hogy még én is kapásból rávágtam volna a számot, Levinek hosszas gondolkodást igényelt.

-        Nnnnnnn… öten – mondta ki végül.

Elmosolyodtam.

-        Nöten?

Válaszolás előtt rám villantotta híres mosolyát.

-        Hát mindig azt kérdezik, hány tesóm van…

Nati hangosan felkacagott. Olyannyira hangosan, hogy a buszon mindenki rá figyelt (bár lehet, szándékosan tervezte így...). Rosszalló pillantást vetettem rá, majd az ablakon kinézve akkor elképzelhető legjobb dolgot fedeztem fel.

-        Nati most szállunk – szóltam.

Bólintott és elindultunk az ajtó felé (szerencsére valaki jelzett helyettem), de mielőtt leléphettem volna a lépcsőre, Levi megragadta a karom, és maga felé fordított.

-        Ne szállj még le, kísérj haza! – kérte. Miért én? Miért nem fordítva?

-        Nem is tudom…, sietek – kerestem kifogást. Igen, tudom, hogy gyengét találtam…

-        Naa, léci! – könyörgött. – Nyugi, a kövi megálló.

Natira néztem, megint csak bólintott.

-        Nem bánod? – suttogtam.

-        Dehogy! – nógatott a kezét dörzsölve.

-        Jól van! – sóhajtottam.

Nem is sokkal később hármasban sétáltunk végig Leviék hosszú utcáján. Nati középen, én meg Levi pedig a két oldalán. A késő esti csöndben csak a lépteink hallatszottak, meg Nati olykor-olykor felcsendülő, jóízű vihogása (a semmin). Egy efféle hirtelen jött „kitörés” után hirtelen Levi szólította meg.

-        Téged tulajdonképpen hogy is hívnak?

-        Natinak.

-        Jé! A két uncsitesóm is Lizi és Nati! – csodálkozott el. Aztaa! Hát ez… szuper. – Te Nati, nem fázol? – Haha! Most legalább beoltják kicsit! Ha már nem volt hajlandó beszélni velem…

-        De, eléggé – mondta Nati a letolás helyett. Én meg csak tátott szájjal bámultam a sötétben, míg Levi a pulcsiját Nati vállára terítette. – Kösz – mosolygott fel rá a lány.

Mi van?? Tudtommal Levi egyáltalán nem ilyen lovagias! Nem volt, és soha nem is lesz! Akkor most mi a fene történt?

Amíg én elmerengtem, addig ők nagyban elcseverésztek – gőzöm sincs, miről.

-        Késő van, mennem kéne – néztem a nem létező órámra, majd látványosan ásítottam.

-        És mennyi az idő, szőr óra, bőr perc, csont másodperc? – kérdezte játékosan Nati, aki ezt kiszúrta. Levi felnevetett.

-        Nem, de tényleg mennem kell! – jutalmaztam beszólását egy dühös tekintettel.

Nati megértően bólintott. Azért rendes tőle, hogy veszi a lapot, ha kell.

-        Oké – lépett hozzám és átölelt. – Én hátulról megyek, ha nem gond, úgy gyorsabban hazaérek.

-        Jó, szia! – köszöntem el, és elindultam.

De amikor négy-öt lépés után visszafordultam… Hüpp-hüpp!

Minden jog fenntartva