23. fejezet

Suli - nem csak tanulásra

23.  fejezet

Lizi, a Halloween buli után, Leviék utcájában ballagott, haza tartott. Totál lelombozódva.

Tudhattam volna! Egyből erre kellett volna gyanakodnom, de eszembe se jutott. Utólag nézve ez lehetett az utolsó esélyem és én elcsesztem. Nem hiszem el! Könnyeimet törölgetve lépdeltem.

Nem, ez nem csak és kizáróan az én hibám! Igenis aljas módon hátba támadtak! Hát milyen barát az ilyen? Szemét Natália! Folyton azt a képet láttam a szemem előtt, ami utoljára sejlett fel a szemem előtt, mikor visszafordultam. Ahogy Natália ujjaira Leviéi fonódtak… Ahogy Natália felágaskodott és valamit halkan Levi fülébe suttogott… ahogy felnevettek… S ahogy engem totálisan figyelmen kívül hagyva, kézen fogva besétáltak Leviék házába.

Egyre gyorsabban haladtam, míg végül már futottam. Otthon egy pillanatra megálltam a tükör előtt… A sminkem ugyan elmosódott, de egyre jobban kezdtem hasonlítani egy zombi-dívára. Fölvonszoltam magam az emeletre, kidőltem az ágyamra, és másnap délig ott is maradtam. Akkor viszont kénytelen voltam felkelni, mert az én megbízható barátnőim úgy érdeklődtek hogylétem felől, hogy egyszerre csörögtek rám. Ki a mobilomon – ki a vezetékesen.

-        Várj, kihangosítom Rékát – szóltam bele Dettinek az utóbbiba. Egymáshoz tartottam a két készüléket és reméltem a legjobbakat. – Most mondd! – hú, ezt nem kellett volna! Tök egyszerre kezdtek beszélni, míg le nem állítottam őket. Attól kezdve egész jól működött a „konferenciahívás”. Zsenialitás!

-        Mi van veled? Láttuk a neten, hogy a barátnőd, valami Natália, kapcsolatban van Levivel – kezdte Detti a lényegre törve. – Ez igaz?

-        Ezek szerint – mondtam. Szóval összejöttek. Milyen jófej csaj! Aha, aha, miattam kísérjük haza… Na mindegy…

-        Phú, sajnálom – fejezte ki együttérzését.

-        Nem kell – hazudtam. – Már úgyis eltoltam… - ez még igaz is.

-        Aha. Hát… figyelj! Gyere, menjünk be a városba, hogy ne rágódj rajta sokat! – hívott kedvesen Réka.

-        Nem, nem kell, tényleg semmi bajom! – erősködtem.

-        Persze, persze! Emeld meg a hátsód és gyere be a központba, ott találkozunk! Fél órád van, nyomás! – váltott át Réka parancsoló hangra.

-        Jó, sziasztok! – köszöntem el, majd letettem a telefont (mármint mindkettőt).

Kapkodva felöltöztem és elbuszoztam a központba, ahol már türelmetlenül vártak.

-        Mi tartott ennyi ideig?

-        Nem jött a busz – szabadkoztam feltartott kézzel. – Mit fogunk csinálni?

-        Először elmegyünk fagyizni – jelentette ki Réka.

-        Nem hoztam pénzt – mondtam csalódottan.

-        Meghívlak – ajánlotta fel Detti.

-        Nem kell…

-        Biztos? – kérdezett rá. Elmosolyodtam.

-        Hát, ha ennyire akarod. Köszi.

Elsétáltunk a cukiba, majd nem sokkal később egy-egy tölcsérrel a kezünkben léptünk ki az üvegajtón. (azért a tölcsérekbe fagyit is kaptunk, nem is akármilyet!) A hideg finomságot nyalogatva, kényelmesen cammogtunk vissza a térre, majd leültünk a szökőkút köré kiépített padok egyikére. Pontosabban én csak lerogytam, Detti törökülésbe helyezkedett, Réka pedig hanyatt fekve terült el, és csukott szemmel sütkérezett a novemberi nap (még) meleg sugaraiban.

-        És amúgy mizu? – kérdezte hirtelen Detti, hogy megtörje a csendet.

-        Amúgy nincs zu – feleltem.

-        Elfogyott? – „rémült” meg Detti.

-        El – hagytam rá. Ő csak tettetett szomorúsággal lebiggyesztette ajkait, Réka viszont gyanúsan hallgatott. Ergo vagy elaludt, vagy történt vele valami izgi.

Kérdőn fordultunk felé, mire ő szép lassan felült, pilóta szemcsijét az orrára helyezte – hogy ne tudjunk olvasni a tekintetéből. Felnézett az égre, majd végre kibökte.

-        Benji bepróbálkozott.

Kikerekedett a szemem, s ahogy elnéztem, Detti sem lepődött meg kevésbé.

-        Éés? – vártam a folytatást.

-        Nos… mivel előtte megmutatta, hogy valójában milyen is, leszereltem – vonta meg a vállát.

-        Mi? – döbbentünk le Dettivel. – De nem úgy volt, hogy tetszik? – értetlenkedtem.

-        De, pontosan. Csak tetszett. És nem ért annyit.

-        Meséld már el, mi történt! – kértem.

-        Az egészet? – bólintottam. – Ooké. Szóval, mivel ugye véletlenül összeöltöztünk – kezdte, a véletlenül szót kihangsúlyozva, s közben nyomatékosan rám nézve. Hoppsz! – és ha már tehenész szerkóba bújtunk, felkértem egy táncra a Cotton Eye Joe alatt. Már előtte is elég idióta stílusban kommunikált, de akkor közölte velem, hogy ő húz a parkettre, én meg húzzam feljebb a pólóm. Mondtam neki, hogy lesheti. Mivel nagy kegyesen bocsánatot kért, eltekintettem a beszólás mellett, és mentünk táncolni. Alapból már otthagytam volna, de eddig soha nem viselkedett így, és nem tudtam , mi baja lehet. De kb. 10 percen belül olyan megjegyzéseket tett Blankára, amilyet legtöbbször a részeg hajléktalan öregemberek szájából hallasz. Oké hogy fiú, meg kamasz, de akkor is! És utána még volt képe nálam is bepróbálkozni. Na ekkor küldtem el a *pííííp*-ba – Detti is én megértően hallgattunk. Azt hittem, ez a gyerek normálisabb!

-        Sajnálom – mormogta Detti.

-        Nem kell . legyintett Réka. – Nem jött össze, tovább kell lépni.

-        Igazad van – jegyeztem meg halkan. – Mert hát, jó lett volna, tényleg, ha összejön, de ha Levi ennyire nem partner, hagynom kéne, igaz? – mindketten bólintottak. Hiába tudtam, hogy tovább kéne lépnem, ez egyáltalán nem olyan egyszerű dolog. De erről majd később…

Jó sokáig eldumálgattunk az élet dolgairól – leginkább zenékről, kajákról, meg a mostani ifjúságról, akik már 11 évesen is sminkelik magukat, meg magassarkút hordanak. Van ilyen… - de estefelé elkezdtünk hazaszállingózni. Először Réka indult el, majd Detti is, és végül egyedül maradtam. Ücsörögtem még egy darabig, aztán épp indultam volna, mikor Ádám huppant le mellém.

-        Hát te? – szegeztem neki.

-        Az ember már fel sem bukkanhat csütörtök este, 7 km-re az otthonától?

-        Nem? – kérdeztem vissza.

-        Mizujs? – lóbálta a lábát.

-        Semmi, mi lehetne csütörtök este, 6 km-re az otthonomtól?

-        Semmi? – felnevettem, mire ő is elmosolyodott.

-        Lehet, bunkó dolog, de had kérdezzem meg: hogy állsz a Levi-üggyel? – nem szólaltam meg, csak felvontam a szemöldököm. Bólintott. – Megértem. Csak egy percet adj, hogy eláruljak valamit, amit nem adhatsz tovább – felállt, én meg követtem a tekintetemmel. Hátrált három lépést, majd belefogott. – Levi – és ebben a pillanatban egy autó száguldott el tőlünk pár méterre, fülsüketítően csikorgó fékekkel. Én azon kívül semmit sem hallottam, de úgy tűnt, Ádám annyira belemerült a magyarázásba, hogy észre sem vette. – Szóval csak szerettem volna, hogy tudd – fejezte be, majd sarkon fordult, és elment. Na ne már! A legfontosabb dolgokról mindig lemaradok!

A szünet további része viszonylag gyorsan telt. Találkoztam Rózáékkal, Dettiékkel és egy percem sem maradt Levin töprengeni. Hála égnek! S ez a felszabadult érzés a tanítás eljövetelével sem múlt el.

* * *

Hétfőn reggel már rendesen érezni lehetett, hogy itt az ősz. Én hülye, egy vékony pulcsiban vacogtam a suli felé bandukolva a központból, de mégis vigyorogva álltam meg a termünk előtti radiátoron ücsörgő társaság előtt (amit ezúttal Réka, Bogi és Kristóf alkotott, plusz Detti, aki velem érkezett).

-        Mire fel ez a nagy vidámság? – érdeklődött Réka.

-        Csak úgy jött – vontam meg a vállam.

-        Ügyes – gratulált Kristóf szarkasztikusan, majd folytatta is beszámolóját arról, hogy a siklója, Fanta hogy kebelezett be egy egeret. Az irtó guszta téma hallatán bementem lepakolni.

Elismerően néztem a tábla melletti nagyablakra, ami immáron teljes egészében pompázott, a szünetben beüvegezték. Végre!

* * *

Sokkal-sokkal később, a matekóra előtti szünetben kattantak be a fiúk, addig még a „Szünet vaan!!” érzés uralkodott el rajtuk. De az 5. óra előtt már nem bírtak magukkal.

Gábor elcsórta Ati tolltartóját, majd kirohant vele a folyosóra. Ati utána iramodott, de elkapni már nem tudta, mert a fiú becsapta maga mögött az ajtót. Ati magához hívta Bendit erősítésnek, és ketten együtt feltépték, majd visszaszerezték Gábortól a tolltartót. Azt hiszem őt nem igazán zavarhatta a dolog, mert csak a hasát fogva nevetett. A pillanatnyi elgyengülését kihasználva, a fiúk kicsukták a teremből, majd teljes erővel az ajtónak feszültek. Így rekedt kinn Gábor, csöngetés után. Merthogy közben megkezdődött az óra.

Mindannyian benn voltunk már, többnyire a helyünkön vártuk a szigorú tanár érkezését (najó, ez így nem igaz, de nagyon gyorsan át tudunk vágtázni a termen, ha sürgős!). Kíváncsian figyeltünk, vajon mi lesz a szerencsétlen Gábor sorsa. Egyben biztosak voltunk. Valaki nagyot szív! Ebbe beletrafáltunk.

10 percnyi erőlködés, rángatás és taszigálás után (és amit az ajtóval csináltak), Atiék hirtelen félreálltak. Az ajtó kicsapódott, és a rángatója bezuhant rajta a terem padlójára… Azután előbukkant a vigyorgó Gábor.

A matektanár szitkozódva tápászkodott föl. Leporolta magát, majd a könyökét fájlalva kifelé indult.

-        Azokat pakoljátok fel az asztalra mire visszajövök – fordult még vissza, hogy összeszedesse a földre hullott holmiját.

A két szőke (Zoli, és Tibi) felpattant és összeszedte az elszóródott könyveket és lapokat. Mire végeztek, Gábori is visszaért. Ancsi nénivel a nyomában.

-        Na halljam, mit műveltetek már megint? – kezdte az osztályfőnök dühösen.

-        Ancsi, a gyerekeid fellöktek! – tért a lényegre Gábori.

-        Nem is igaz! – tört ki mindhárom rendbontóból, majd a csoport másik felével együtt kezdték magyarázni a valóban történteket.

-        Csöndet! – vetett véget Ancsi néni a hangzavarnak. – Csak egyvalaki hangját szeretném hallani. Bia! Mi történt?

Bia mély levegőt vett – szerintem fontolgatta, kit mártson be – majd belevágott. Végül úgy döntött, mindenki megérdemel egy kis fejmosást.

-        Hát Gábor kivitte a folyósóra Ati tolltartóját, aztán Ati fogta és kizárta. És mikor jött a tanárnő, azt hitte, hogy Gábor rángatja az ajtót, ezért engedte egyszer csak el, és esett el Edit tanárnő. Szánt szándékkal nem lökte fel senki.

-        Azt állítod, hazudok? – szikráztak Gábori szemei.

-        Nem. Csak azt, hogy senki nem akart ártani önnek.

-        Értem – sóhajtott az öfő. – Fiúk, kérjetek elnézést, és menjetek a helyetekre!

-        Sajnáljuk Edit néni! – szavalták Bendiék.

-        Üljetek le! – utasított a matektanár, majd kiküldte Ancsi nénit, és megkezdte az órát.

* * *

Később, a szünetben, tanulva a Levivel elkövetett hibáimból, felkerestem Ádámot. A termük előtt találtam rá, és félrevontam a haverjaitól (nem, Levi nem volt köztük).

-        Figyi, bocsi, de a múltkor a zaj miatt nem hallottam, mit mondtál – vallottam be. – Meg tudnád ismételni?

Minden jog fenntartva