3. fejezet
Suli - nem csak tanulásra
3. fejezet
Levi egész héten nem jött suliba. Aztán a következőn se, meg az azutánin se…, és így tovább, míg el nem telt egy hónap.
Kezdek begolyózni! Már ezerszer átgondoltam, mi lehet vele, de mindig arra a következtetésre jutottam, hogy vagy halálos beteg, vagy elment a suliból. Inkább az utóbbi.
- És ha csak beteg?
- Ennyid ideig?
- Vannak sokáig tartó betegségek – érvelt Detti.
- De ha beteg lenne, az ezer ismerőse közül már minimum ötszázan kívántak volna jobbulást az üzenőfalán.
- Nem tudhatod…
- Még mindig Levi a téma? – lépett mellénk Réka és Rozi.
Detti nagyot sóhajtva rábólintott. Ezt látva Rozi már fordult is vissza, majd eltűnt a teremben. Egyik legjobb barátnőm, de már tele lehet a hócipője a Levi témával.
Most Rékán van a sor, hogy sóhajtson.
- Ezen ne rágd magad! Valószínűleg csak késői nyaraláson van.
- De a bátyja jött suliba – igen, időközben megtanultam felismerni minden családtagját. Két bátya van, köztük a kisebbik még hozzánk jár.
- És ő hány éves? – kérdezte Detti.
- 18.
- Ennyi! – csapta össze a kezét Réka. – Ő már itthon maradhat egyedül. A többiek meg elutaztak.
Megelégedtem ezzel a válasszal és hagytam, hogy magukkal rángassanak a terembe. Láttam Rozi arcán, örült, hogy most nem a folyosón lézengek, várva, „Lord Levente”, a mesebeli lovagom hirtelen megjelenését. Aki fehérlovon érkezik, felhúz rá maga mellé és a falakkal nem törődve elvágtatunk a naplementébe…
- Na, megoldottátok? – érdeklődött (mármint nem a „barnaherceg”, hanem Rozi). Visszatérés a valóságba – sohasem kellemes. De az élet nem ennyire nyálasan boldog…
- Igen, most éppen minden okés – nézett rám Réka.
* * *
De nem tartott sokáig. Suli után, mikor lesétáltunk a központba (vagy más néven az elágra), láttam Levi családját. Mármint az anyja, az apja és két kistesója állt sorban a postán. Persze ez még nem jelentett semmit, simán lehet, hogy hazaértek végre.
Vártam hát még egy hetet, de Levi csak nem jött suliba. Vagyis mégsem utaztak el. Egyik délután megint összefutottunk a szüleivel, de természetesen nem mertem megkérdezni tőlük. Ugyanakkor Dettit alig tudtam visszafogni.
Először a folyosón ment majdnem oda a haverjaihoz, később meg ugye az anyukájától akart érdeklődni.
- Most miért ne kérdezhetném meg?
- Mert nem csak magadat, hanem engem is leégetsz vele!
- És ha akkor teszem, mikor nem vagy ott?
- Nem! Felejtsd el! Téma lezárva.
De csak én hittem lezártnak.
* * *
- Képzeld beszéltem az egyik osztálytársával – köszöntött Detti, amikor reggel találkoztunk az elágon.
- Mi?! – döbbentem le. – Nem abban maradtunk, hogy nem teszed?! Mikor, és mégis melyikkel? – árasztottam el kérdésekkel.
- Hát.. valamilyen Ádámmal, és még tegnap, a buszmegállóban, miután elmentél. De legalább nem fogod emiatt emészteni magad.
- Miért, mit mondott? Hol van? - támadtam le szegény szó szerint; megragadtam a vállát és elkezdtem rázni.
Én idegbetegnek tűnhettem, ő meg szerencsétlennek. Mert a bringája, amit ez idáig mellettem tolt, most felborult, egyenesen egy tüskés bokor kellős közepébe.
- Basszus! Vigyázz jobban, jó?! – próbálta meg fölállítani, de a tüskék minduntalan összekarcolták a kezét. – Aú!
- Hagyd, segítek! – állítottam fel gyorsan a biciklit, hogy minél hamarabb tudjon válaszolni kérdéseimre.
- Köszi.
- Nincs mit, miattam dőlt fel. Szóval elárulod, mit tudtál meg?
- Nos… nem is tudom, annyi mindenről beszéltünk – villant át arcán egy sejtelmes mosoly. – Csak egy tanácsra emlékszem – nézett rám tettetett tanácstalansággal. – Kérdezd meg tőle!
* * *
Otthon bejelentkeztem Facebook-ra és megnyitottam a chat ablakot. Levi online volt. Huh. Mély levegő. Remegő kézzel írtam le a három betűt, s közben kételyek futottak át agyamon. Lehet, hogy nem is válaszol! Vagy nyomulósnak tart! Esetleg mindenkinek elmeséli és ki fognak röhögni…
Nagyot dobbant a szívem, amikor lenyomtam az enter-t.
„Lizi üzenete: Szia”
Minden jog fenntartva